Aldous Huxleyt, a múlt században élt írót balsejtelmek gyötörték. Félt a technikai fejlődéstől, tartott tőle, hogy jóvátehetetlenül átalakítja a társadalmat. A modernizációnak az ember is áldozatul esik, beavatkozik a természet működésébe, ugyanakkor elszakad tőle, ezáltal önmaga is egy géphez válik hasonlatossá.
Szép új világ című könyvében a mesterségesen előállított emberekről azt írja: „Nincsenek megverve anyákkal és apákkal, nincsen feleségük vagy gyerekük vagy szerelmesük, akik miatt erős érzelmeik keletkezhetnének; úgy vannak kondicionálva, hogy gyakorlatilag nem is tudnak másként viselkedni, mint ahogy viselkedniük kell. És ha bármi rosszul sikerülne, még mindig ott van a szóma.”
A szóma, amelyik segít a gondon, kirándulásokra visz, olyan víziókhoz juttat, amelyek után a valóság elveszíti érdekességét.
A kábítószer nem a mi korunk találmánya. Már Odüsszeusz is találkozott lótuszevőkkel, Amerika felfedezői bódító kaktuszt fogyasztó indiánokat láttak, Zrínyi Miklós a „török áfiumtól” óvta a magyarokat, a huszadik század elején pedig óriási népszerűségnek örvendett az abszint. Maga a szóma az indek szent itala volt, amely – a legenda szerint – évezredekkel ezelőtt a Tej-tenger kiköpülésekor keletkezett, és aki megitta, örök élethez jutott, ezért csak a félistenek kaphattak belőle.
A mi időnkben a mákony sokféle változatban jelenik meg, széles a skála, bővül a kínálat, és sajnos, a kereslet is egyre nagyobb. Ritka, mint a fehér holló az a fiatal, aki még nem próbált ki valamilyen drogot, és annak ellenére, hogy a törvény mind a terjesztőt, mind pedig a fogyasztót bünteti, szinte nyíltan árusítják a kis zacskókat. Van, aki csak kipróbálta, és van, aki rendszeresen él vele – utóbbiak azzal áltatják magukat, hogy ha „csak” füvet szívnak, az nem okoz függőséget, miközben nem tudnak elszakadni a szenvedélytől.
Valójában a boldogságot keresik. A bódulat ad is valamiféle eufóriát, amely hasonlatos a boldogsághoz, de nincs hozzá köze. Illúzió, érzékcsalódás, hazugság. A mámor megszabadít a gondoktól, ám ezek a gondok megvárják a kijózanodást. Nem szűnnek meg, inkább egyre nagyobbra nőnek, és minél inkább a kábulatba menekül a problémák tulajdonosa, annál kisebb lesz az esélye arra, hogy valaha megoldja ezeket a problémákat. Az egyre tornyosuló baj elől aztán megint csak a drogba kell kapaszkodnia, a kör pedig bezárul.
Azt mondják, mindenki rendelkezik a boldogság képességével, de ez éppen olyan, mint más képességek. Egyrészt nem jut mindenkinek egyformán belőle, másrészt felfedezni, fejleszteni kell, különben rejtve marad. Aki azt hiszi, hogy a boldogságnak kell megtalálnia őt, nem pedig neki a boldogságot, kedélyjavító, boldogsághozó szerekhez folyamodik, végül pedig csalódott lesz. Összekeverednek a dimenziók, nem tudja már, hogy az-e az élete, amit álmodik, vagy az élete csupán egy álom. És miközben az illúzió mezsgyéjén bódorog, a valódi boldogság lehetősége egyre távolabb kerül tőle.
Boldogság az, ha szeretünk és szeretve vagyunk, ám csak az kaphat szeretetet, aki adni is képes. A drog kiüríti a tért az ember körül. Szakítani a mámorral, újra berendezni a józan életet, kétségkívül fáradságos, olykor lehetetlennek tűnő feladat. De megéri. Huxley könyvében nemcsak az szerepel, hogy „egy köbcenti helyrebillenti”, hanem az is, hogy „szeretni jobb, mint a szóma”.
A szóma, amelyik segít a gondon, kirándulásokra visz, olyan víziókhoz juttat, amelyek után a valóság elveszíti érdekességét.
A kábítószer nem a mi korunk találmánya. Már Odüsszeusz is találkozott lótuszevőkkel, Amerika felfedezői bódító kaktuszt fogyasztó indiánokat láttak, Zrínyi Miklós a „török áfiumtól” óvta a magyarokat, a huszadik század elején pedig óriási népszerűségnek örvendett az abszint. Maga a szóma az indek szent itala volt, amely – a legenda szerint – évezredekkel ezelőtt a Tej-tenger kiköpülésekor keletkezett, és aki megitta, örök élethez jutott, ezért csak a félistenek kaphattak belőle.
A mi időnkben a mákony sokféle változatban jelenik meg, széles a skála, bővül a kínálat, és sajnos, a kereslet is egyre nagyobb. Ritka, mint a fehér holló az a fiatal, aki még nem próbált ki valamilyen drogot, és annak ellenére, hogy a törvény mind a terjesztőt, mind pedig a fogyasztót bünteti, szinte nyíltan árusítják a kis zacskókat. Van, aki csak kipróbálta, és van, aki rendszeresen él vele – utóbbiak azzal áltatják magukat, hogy ha „csak” füvet szívnak, az nem okoz függőséget, miközben nem tudnak elszakadni a szenvedélytől.
Valójában a boldogságot keresik. A bódulat ad is valamiféle eufóriát, amely hasonlatos a boldogsághoz, de nincs hozzá köze. Illúzió, érzékcsalódás, hazugság. A mámor megszabadít a gondoktól, ám ezek a gondok megvárják a kijózanodást. Nem szűnnek meg, inkább egyre nagyobbra nőnek, és minél inkább a kábulatba menekül a problémák tulajdonosa, annál kisebb lesz az esélye arra, hogy valaha megoldja ezeket a problémákat. Az egyre tornyosuló baj elől aztán megint csak a drogba kell kapaszkodnia, a kör pedig bezárul.
Azt mondják, mindenki rendelkezik a boldogság képességével, de ez éppen olyan, mint más képességek. Egyrészt nem jut mindenkinek egyformán belőle, másrészt felfedezni, fejleszteni kell, különben rejtve marad. Aki azt hiszi, hogy a boldogságnak kell megtalálnia őt, nem pedig neki a boldogságot, kedélyjavító, boldogsághozó szerekhez folyamodik, végül pedig csalódott lesz. Összekeverednek a dimenziók, nem tudja már, hogy az-e az élete, amit álmodik, vagy az élete csupán egy álom. És miközben az illúzió mezsgyéjén bódorog, a valódi boldogság lehetősége egyre távolabb kerül tőle.
Boldogság az, ha szeretünk és szeretve vagyunk, ám csak az kaphat szeretetet, aki adni is képes. A drog kiüríti a tért az ember körül. Szakítani a mámorral, újra berendezni a józan életet, kétségkívül fáradságos, olykor lehetetlennek tűnő feladat. De megéri. Huxley könyvében nemcsak az szerepel, hogy „egy köbcenti helyrebillenti”, hanem az is, hogy „szeretni jobb, mint a szóma”.
