1823. január 22-én Kölcsey Ferenc befejezte a magyar irodalom egyik meghatározó művét, a Himnuszt, amely nemzeti fohászunkká vált. Január 22-én a magyar kultúra napját ünnepeljük. Elsősorban azt, amit magas kultúrának szokás nevezni: a nemzethez tartozó művészetet. A kultúra fogalmába azonban ennél sokkal több, szinte végtelen jelenség tartozik. Így az is, amikor egy-egy ünnepélyen elhangzik az a végtelenül szomorú mondat, hogy "Most pedig hallgassuk meg közösen a Himnuszt!" Ilyenkor magyar emberek közösségei lehajtott fejjel, néma csendben meghallgatják közös imádságukat. Ez is a kultúránk része, az ünneplés kultúrája.
Mint ahogy kultúra az is, amikor a város döntéshozóinak tanácskozásán az előterjesztés, javaslat, beszámoló, rendelet- és határozattervezet kifejezések helyett a városatyák újból és újból „az anyag” szót használják. Nincs jól előkészítve az anyag, nem kaptuk meg időben az anyagot, és így tovább, bántó egyhangúsággal. Ez is kultúra: a nyelvi kultúránk. A kultúra hiánya is kultúra.
Néhány napja Ausztriában jártam. Mindig arra számítok, hogy a sokadik utazáskor már nem fog annyira megdöbbenteni a látvány, ami a határ túloldalán fogad. Nem így történik. Minden alkalommal elcsodálkozom a különbségen. Mindenhol méteres magasságban áll a hó, de az utak és járdák tiszták és szárazak. A házak vakolata makulátlan, az üvegfelületek nyugodt derűvel csillognak, sehol egy eldobott papír zsebkendő. A szálláson felhívják a figyelmünket, hogy a hulladékot anyaga szerint hétféle szekcióban gyűjtik, ha elhagyjuk az apartmant, tekerjük lejjebb a termosztátot, ha pedig otthon vagyunk, akkor se a nyitva hagyott ablakon át hűtsük a szobát. Megsértődhetnék, de nem teszem. A miénktől eltérő kultúrákat illik tiszteletben tartani. Különösen, ha bizonyos tekintetben fejlettebbek.
Kultúra a pacsni is. A szomszédasszonytól kaptam belőle kóstolót. Akkor még nem volt neve, csak receptje. Le kellett reszelni a patisszont, sóval, borssal, paprikával ízesíteni, és olajban kisütni. Finom étel. A receptet továbbadtam egy ismerősnek, aki kipróbálta fokhagymás tejföllel. Így még ízletesebb. A nevét egy másik ismerős ismerősétől kapta: a tócsni után keresztelte pacsninak. A története nagyon egyszerű, ám szemléletes példája annak, hogy a kultúra – jelen esetben az étkezési - emberi ismeretek és tapasztalatok továbbadása és elsajátítása. Azt is példázza, hogy mi motiválja a kultúránk – például az étkezési – fejlődését. Valami újat, mást, finomabbat szeretnénk enni. Van egy ilyen belső igényünk.
Mint ahogy belső igényünk, hogy mindenre a megfelelő szót használjuk, hogy a környezetünk tiszta és egészséges legyen, holnap és holnapután is, hogy a Himnuszt ne csak hallgassuk, hanem énekeljük. Ha hétköznapi tevékenységeink kulturális gazdagságán túl vágyunk valódi zenére, irodalomra, ha van szemünk, fülünk megérteni azt is, ami csak önmagáért szép, akkor még több kincsnek lehetünk részesei.
Ha létezik belső elvárás, ami arra buzdít, hogy időről időre átlépjük saját határainkat, akkor talán sosem fogunk elveszni.
Néhány napja Ausztriában jártam. Mindig arra számítok, hogy a sokadik utazáskor már nem fog annyira megdöbbenteni a látvány, ami a határ túloldalán fogad. Nem így történik. Minden alkalommal elcsodálkozom a különbségen. Mindenhol méteres magasságban áll a hó, de az utak és járdák tiszták és szárazak. A házak vakolata makulátlan, az üvegfelületek nyugodt derűvel csillognak, sehol egy eldobott papír zsebkendő. A szálláson felhívják a figyelmünket, hogy a hulladékot anyaga szerint hétféle szekcióban gyűjtik, ha elhagyjuk az apartmant, tekerjük lejjebb a termosztátot, ha pedig otthon vagyunk, akkor se a nyitva hagyott ablakon át hűtsük a szobát. Megsértődhetnék, de nem teszem. A miénktől eltérő kultúrákat illik tiszteletben tartani. Különösen, ha bizonyos tekintetben fejlettebbek.
Kultúra a pacsni is. A szomszédasszonytól kaptam belőle kóstolót. Akkor még nem volt neve, csak receptje. Le kellett reszelni a patisszont, sóval, borssal, paprikával ízesíteni, és olajban kisütni. Finom étel. A receptet továbbadtam egy ismerősnek, aki kipróbálta fokhagymás tejföllel. Így még ízletesebb. A nevét egy másik ismerős ismerősétől kapta: a tócsni után keresztelte pacsninak. A története nagyon egyszerű, ám szemléletes példája annak, hogy a kultúra – jelen esetben az étkezési - emberi ismeretek és tapasztalatok továbbadása és elsajátítása. Azt is példázza, hogy mi motiválja a kultúránk – például az étkezési – fejlődését. Valami újat, mást, finomabbat szeretnénk enni. Van egy ilyen belső igényünk.
Mint ahogy belső igényünk, hogy mindenre a megfelelő szót használjuk, hogy a környezetünk tiszta és egészséges legyen, holnap és holnapután is, hogy a Himnuszt ne csak hallgassuk, hanem énekeljük. Ha hétköznapi tevékenységeink kulturális gazdagságán túl vágyunk valódi zenére, irodalomra, ha van szemünk, fülünk megérteni azt is, ami csak önmagáért szép, akkor még több kincsnek lehetünk részesei.
Ha létezik belső elvárás, ami arra buzdít, hogy időről időre átlépjük saját határainkat, akkor talán sosem fogunk elveszni.
