A telefonkönyvben Marinov Jován János néven szerepel. Valójában nincs két utóneve: Jovánnak keresztelték születésekor, de az anyakönyvbe János nevet írtak. Annak idején – 1949-ben –"lefordították" a keresztneveket, így lett a Milánból Mihály, a Jelenából pedig Ilona. A helyzet később sem változott, hiszen amikor 1980-ban Marinovéknak lányuk született, és a Szvetlana Alexandra nevet adták neki, a Szvetlanát nem akarták bevezetni az anyakönyvbe. A házaspár azonban nem hagyta annyiban, inkább papírok nélkül hozták haza a kislányt, de kiharcolták, hogy az legyen a neve, amit választottak.
- Azon kevesek közé tartozom, akik Százhalombattán születtek – meséli Marinov Jován. – Gólya néni, a bábaasszony segítette világra a gyerekeket. Az általános iskolát is itt végeztem, magyar nyelven, természetesen, de szerbül is tanultunk heti két órában. Aczkov Vincéné volt a tanárunk.
- Sok szerb fiú nem itt tanult, hanem a budapesti szerb-horvát iskolában. Az ön esetében ez fel sem merült?
- Nem, részben azért, mert én csak félig vagyok szerb. Édesanyám szerb volt, édesapám pedig bolgár. Az 1800-as években kilenc bolgár család jött Százhalombattára, előbb csak idénymunkára, aztán ide házasodtak és itt maradtak. Az édesapám itt született, ennek ellenére 1953-ban behívót kapott Bulgáriából, hogy jelentkezzen katonai szolgálatra. Akkor derült ki, hogy még mindig bolgár állampolgárok vagyunk, és el kellett intézni a magyar állampolgárságot.
- Az általános iskola után hol tanult tovább?
- Budapesten, a József Attila Gimnázium és Szakközépiskola szakközépiskolai tagozatán érettségiztem és szereztem meg a mechanikai műszerész szakmát. Utána jelentkeztem a műszaki egyetemre, fel is vettek, előfelvételisként egy évig katona voltam, aztán kezdődött a tanulás. Azt hittem, ugyanolyan könnyen megy majd, mint a középiskola. Vonattal jártam be, de fél év után otthagytam. Talán más lett volna, ha kollégista vagyok, ott ugyanis, ha megakad az ember a tanulásban, csak átmegy a szomszéd szobába, és segítséget kaphat a felsőbb évfolyamosoktól, én azonban iskola után hazajöttem, és nem volt senki, aki átsegített volna a nehézségeken. Abbahagytam a tanulást, és dolgozni kezdtem a DKV-nál, műszerészként. Ma is ott dolgozom, időközben megszereztem az elektronikai műszerész képesítést, elvégeztem egy angol nyelvtanfolyamot, megismerkedtem a számítástechnikával, egyszóval igyekszem haladni a korral. Azt azonban máig sajnálom, hogy nem szereztem diplomát, mert a mai világban egy tanult, okos embernek sokkal több esélye van.
- Fontosnak tartotta, hogy a gyerekei tanuljanak?
- Igen, nagyon fontosnak. A fiamnak két diplomája van, egy külkereskedelmi és egy közgazdász, emellett szociológus is, a lányom pedig óvodapedagógus, de most is tanul, művelődésszervezői szakra jár.
- A szerb közösségen belül fontos szerepe van, hiszen az egyházközség gondnoka. Mit jelent ez?
- A gazdasági feladatokkal foglalkozom, én kezelem a pénz. Sajnos, nem sok pénzt, éppen-hogy elegendő a templom és a parókia fenntartására. Nagyon jó, hogy a város önkormányzata támogatta a templom felújítását, a torony teteje visszanyerte eredeti formáját, a külső restaurálás is befejeződött, és kész tervek vannak a folytatásra. A belső falakon a mész alatt freskók vannak, amelyeket jó lenne feltárni, és restaurálni kellene az ikonosztázt. Kiderült, hogy a jelenlegi alatt egy másik ikonosztáz rejtőzik, sokkal régebbi és a hozzáértők szerint szebb és értékesebb, mint a mostani, de nagyon sokba kerülne a felújítás. Az egyházközség önmagában nem képes ezt finanszírozni, szükség lenne a város támogatására. Remélem, előbb-utóbb sor kerül rá, de inkább előbb, mert ha sokáig halogatjuk, összeroskadhat, pedig ez Magyarországon az egyik legrégebbi és legszebb ikonosztáz. Pontosan nem tudni, mikor készült, de annyira régi, hogy talán az első betelepült szerbek hozták magukkal.
- Említette az első betelepült szerbeket. Százhalombattán volt egy időszak, amikor a szerbek voltak többségben. Mikor változott meg az arány?
- A huszadik század elején még közel ötszáz tagja volt az egyházközségnek, ennél jóval többen voltak a szerbek, hiszen nem volt mindenki egyházközségi tag. 1926-ban lehetőség nyílt arra, hogy visszatelepüljenek a Magyarországon letelepedettek. Csábító ajánlat volt, a battai szerbek csaknem fele élt is vele. Hajóval szállították ki őket, ott aztán nem szóródtak szét, hanem új kolóniát hoztak létre Uzdin mellett, Putnikovo néven. Az idősek, a mi nagyanyáink még tartották velük a kapcsolatot, de mára elszakadtak a szálak.
- Fogy Százhalombattán a szerbek létszáma. Mi ennek az oka?
- Egyre több a vegyes házasság. A mi családunk is lehet erre példa: a feleségem lórévi szerb lány, de a gyerekeink már vegyes házasságot kötöttek, a menyem és a vejem is magyar. A vegyes házasságokban a közös nyelv a magyar, a gyerekek otthon már nem hallanak szerb szót, csak az iskolában tanulhatják meg a nyelvet. Ahhoz, hogy anyanyelvi szinten beszéljék, az kell, hogy szerb tannyelvű iskolába járjanak, mert heti két órában nem lehet egy nyelvet elsajátítani.
- Fontosnak tartja-e, hogy majd az unokáit megtanítsa szerbül?
- Nagyon fontosnak tartom, és remélem, hogy majd sikerül. Örülök, hogy a gyerekeim beszélik a nyelvet, a fiam a középfokú nyelvvizsgát is letette, azt pedig kicsit röstellem, hogy nem tanultam meg bolgárul. Illett volna, azt hiszem.
- Karácsonyra készül a szerb közösség. Hogyan várják az ünnepet?
- A hagyományainknak megfelelően ünneplünk. Szomorúság is vegyül bele, hiszen ismét kevesebben lettünk, most halt meg Toskov Márta néni, nemsokára megyek hozzájuk „ülni”, azaz virrasztani, mert nálunk ez így szokás. A kisebb gyerekek betlehemezni mennek, az új papunk készítette fel őket, és nagyon szívesen vesznek részt ebben. Örülök, hogy így van, emlékszem, annak idején nagyon jó érzés volt menni az idősebbekkel, és bízom benne, hogy a mostani kisgyerekek ugyanezt élik át.
- Végezetül egy javaslatot várunk öntől: kiről szóljon a következő Premier plán?
- Nagyon sok nevet mondhatnék, olyan emberekét, akik fontos részei voltak, vagy ma is azok a mindennapi életünknek. Ha csak egyet választhatok, akkor Szokolai Lászlónét szeretném, Ancikát, aki évtizedeken át volt körzeti nővér az Óvárosban. Mindenki ismeri, mindenki szereti. Jó lenne, ha őt mutatná be a Hírtükör.
- Sok szerb fiú nem itt tanult, hanem a budapesti szerb-horvát iskolában. Az ön esetében ez fel sem merült?
- Nem, részben azért, mert én csak félig vagyok szerb. Édesanyám szerb volt, édesapám pedig bolgár. Az 1800-as években kilenc bolgár család jött Százhalombattára, előbb csak idénymunkára, aztán ide házasodtak és itt maradtak. Az édesapám itt született, ennek ellenére 1953-ban behívót kapott Bulgáriából, hogy jelentkezzen katonai szolgálatra. Akkor derült ki, hogy még mindig bolgár állampolgárok vagyunk, és el kellett intézni a magyar állampolgárságot.
- Az általános iskola után hol tanult tovább?
- Budapesten, a József Attila Gimnázium és Szakközépiskola szakközépiskolai tagozatán érettségiztem és szereztem meg a mechanikai műszerész szakmát. Utána jelentkeztem a műszaki egyetemre, fel is vettek, előfelvételisként egy évig katona voltam, aztán kezdődött a tanulás. Azt hittem, ugyanolyan könnyen megy majd, mint a középiskola. Vonattal jártam be, de fél év után otthagytam. Talán más lett volna, ha kollégista vagyok, ott ugyanis, ha megakad az ember a tanulásban, csak átmegy a szomszéd szobába, és segítséget kaphat a felsőbb évfolyamosoktól, én azonban iskola után hazajöttem, és nem volt senki, aki átsegített volna a nehézségeken. Abbahagytam a tanulást, és dolgozni kezdtem a DKV-nál, műszerészként. Ma is ott dolgozom, időközben megszereztem az elektronikai műszerész képesítést, elvégeztem egy angol nyelvtanfolyamot, megismerkedtem a számítástechnikával, egyszóval igyekszem haladni a korral. Azt azonban máig sajnálom, hogy nem szereztem diplomát, mert a mai világban egy tanult, okos embernek sokkal több esélye van.
- Fontosnak tartotta, hogy a gyerekei tanuljanak?
- Igen, nagyon fontosnak. A fiamnak két diplomája van, egy külkereskedelmi és egy közgazdász, emellett szociológus is, a lányom pedig óvodapedagógus, de most is tanul, művelődésszervezői szakra jár.
- A szerb közösségen belül fontos szerepe van, hiszen az egyházközség gondnoka. Mit jelent ez?
- A gazdasági feladatokkal foglalkozom, én kezelem a pénz. Sajnos, nem sok pénzt, éppen-hogy elegendő a templom és a parókia fenntartására. Nagyon jó, hogy a város önkormányzata támogatta a templom felújítását, a torony teteje visszanyerte eredeti formáját, a külső restaurálás is befejeződött, és kész tervek vannak a folytatásra. A belső falakon a mész alatt freskók vannak, amelyeket jó lenne feltárni, és restaurálni kellene az ikonosztázt. Kiderült, hogy a jelenlegi alatt egy másik ikonosztáz rejtőzik, sokkal régebbi és a hozzáértők szerint szebb és értékesebb, mint a mostani, de nagyon sokba kerülne a felújítás. Az egyházközség önmagában nem képes ezt finanszírozni, szükség lenne a város támogatására. Remélem, előbb-utóbb sor kerül rá, de inkább előbb, mert ha sokáig halogatjuk, összeroskadhat, pedig ez Magyarországon az egyik legrégebbi és legszebb ikonosztáz. Pontosan nem tudni, mikor készült, de annyira régi, hogy talán az első betelepült szerbek hozták magukkal.
- Említette az első betelepült szerbeket. Százhalombattán volt egy időszak, amikor a szerbek voltak többségben. Mikor változott meg az arány?
- A huszadik század elején még közel ötszáz tagja volt az egyházközségnek, ennél jóval többen voltak a szerbek, hiszen nem volt mindenki egyházközségi tag. 1926-ban lehetőség nyílt arra, hogy visszatelepüljenek a Magyarországon letelepedettek. Csábító ajánlat volt, a battai szerbek csaknem fele élt is vele. Hajóval szállították ki őket, ott aztán nem szóródtak szét, hanem új kolóniát hoztak létre Uzdin mellett, Putnikovo néven. Az idősek, a mi nagyanyáink még tartották velük a kapcsolatot, de mára elszakadtak a szálak.
- Fogy Százhalombattán a szerbek létszáma. Mi ennek az oka?
- Egyre több a vegyes házasság. A mi családunk is lehet erre példa: a feleségem lórévi szerb lány, de a gyerekeink már vegyes házasságot kötöttek, a menyem és a vejem is magyar. A vegyes házasságokban a közös nyelv a magyar, a gyerekek otthon már nem hallanak szerb szót, csak az iskolában tanulhatják meg a nyelvet. Ahhoz, hogy anyanyelvi szinten beszéljék, az kell, hogy szerb tannyelvű iskolába járjanak, mert heti két órában nem lehet egy nyelvet elsajátítani.
- Fontosnak tartja-e, hogy majd az unokáit megtanítsa szerbül?
- Nagyon fontosnak tartom, és remélem, hogy majd sikerül. Örülök, hogy a gyerekeim beszélik a nyelvet, a fiam a középfokú nyelvvizsgát is letette, azt pedig kicsit röstellem, hogy nem tanultam meg bolgárul. Illett volna, azt hiszem.
- Karácsonyra készül a szerb közösség. Hogyan várják az ünnepet?
- A hagyományainknak megfelelően ünneplünk. Szomorúság is vegyül bele, hiszen ismét kevesebben lettünk, most halt meg Toskov Márta néni, nemsokára megyek hozzájuk „ülni”, azaz virrasztani, mert nálunk ez így szokás. A kisebb gyerekek betlehemezni mennek, az új papunk készítette fel őket, és nagyon szívesen vesznek részt ebben. Örülök, hogy így van, emlékszem, annak idején nagyon jó érzés volt menni az idősebbekkel, és bízom benne, hogy a mostani kisgyerekek ugyanezt élik át.
- Végezetül egy javaslatot várunk öntől: kiről szóljon a következő Premier plán?
- Nagyon sok nevet mondhatnék, olyan emberekét, akik fontos részei voltak, vagy ma is azok a mindennapi életünknek. Ha csak egyet választhatok, akkor Szokolai Lászlónét szeretném, Ancikát, aki évtizedeken át volt körzeti nővér az Óvárosban. Mindenki ismeri, mindenki szereti. Jó lenne, ha őt mutatná be a Hírtükör.
