Nagyszerű volt, hogy decemberben éjjel-nappal nyitva állt a bevásárlóközpont. A vevők többsége a nappali és a kora esti órákban intézi el vásárlásait, de akad, aki – akár csak a próba kedvéért – inkább az éjszakai időszakban keresi fel a szupermarketet. Elvégre azért tart nyitva egész éjjel, hogy akár hajnali kettőkor is betérhessen a vásárló. A kései órák haszna, hogy alig van forgalom, nem kell folyton figyelni, nehogy elgázoljunk valakit a bevásárlókocsinkkal, ráadásul semmire sem kell várni, mert bármelyik polchoz megyünk, nincs ott rajtunk kívül senki más.
Aki így gondolkodik, nyilvánvalóan időt szeretne megtakarítani, úgy tervezi, hogy csak beszalad, összekapkodja, amire szüksége van, kifizeti a pénztárnál, és már mehet is. Az elképzelés helyes is, de van egy nagy hibája: nem számol a Rendszerrel.
A Rendszer ugyanis éjjel egy időre leáll – ezt az egyik alkalmazott közli a zoknik között elmélyülten válogató vevővel, és azt is hozzáteszi, hogy vagy öt percen belül fizet, vagy csak jóval később, amikor majd ismét elindul a Rendszer. A vevő gyorsan végiggondolja, be tudja-e fejezni a válogatást néhány percen belül, és úgy ítéli meg, hogy nem, ezért az iránt érdeklődik, ugyan bizony mennyi időre áll le a Rendszer. Kiderül, hogy mindössze háromnegyed órára, a vevő erre legyint, nem csapja össze a vásárlást, inkább megvárja a leállás végét.
A vevő megvesz mindent, amit meg akart venni, nem néz az órájára, de számításai szerint a háromnegyed óra letelt, a kasszák azonban üresek. Nemcsak a kasszák, hanem – úgy tűnik – kihalt az egész áruház. Már-már félelmetes a néptelen csarnok. A vevőt furcsa érzés keríti hatalmába: lehetséges, hogy mégiscsak bezártak, őt meg bentfelejtették, most itt keringhet a bevásárlókocsijával reggel hatig, ekkor azonban meglát három eleven embert, sárga mellényt viselnek Polgárőrség felirattal, láthatóan ők is a Rendszer áldozatai. Ráérősen válogatnak a habfürdők között, a vevő gyanítja, hogy eszük ágában sincs habfürdőt venni, mindössze az időt próbálják agyoncsapni.
A négy vásárló hosszasan ténfereg a gondolák között, olykor találkoznak, cinkosan összemosolyognak, már-már barátság szövődik közöttük. Egyre fáradtabbak, meg is állapítják magukban, hogy kimerítő tevékenység a vásárlás. Végre, időtlen idő eltelte után megjelenik egy pénztáros és közli, hogy most már lehet fizetni.
A Rendszer ezek szerint kipihente magát. Vagy mégsem? A kijáratnál ugyanis eszeveszett sípolásba kezd a lopásjelző berendezés. Biztonsági őr terem az ajtónál, nem neheztel, sőt, örül, hogy végre történt valami, mert eseménytelenül hosszabb az éjszaka, mint hogyha adódik egy-két furcsaság. Kezdetét veszi a tortúra, meg kell ugyanis állapítani, mit érzékelt a jelző. A vevő egyesével viszi át a szatyrokat a kapun, zavarában megereszt egy-egy olcsó poént, hogy „tán csak nem a kenyér?”, meg hogy „a krumpli lesz a bűnös”, aztán végre megvan a kérdéses cikk. Elő a blokkot, szerencsére szerepel rajta a termék. Hogy miért jelzett a készülék? Az őr a vállát vonja: ki tudja?
Lassan pirkad, a távolból kakasok jeleznek. A vevő hazafelé indul. Ahhoz is fáradt, hogy gondolkodjon, de egyet egészen biztosan tud: még egyszer nem húz ujjat a Rendszerrel. Soha többé nem megy éjjel a bevásárlóközpontba.
A Rendszer ugyanis éjjel egy időre leáll – ezt az egyik alkalmazott közli a zoknik között elmélyülten válogató vevővel, és azt is hozzáteszi, hogy vagy öt percen belül fizet, vagy csak jóval később, amikor majd ismét elindul a Rendszer. A vevő gyorsan végiggondolja, be tudja-e fejezni a válogatást néhány percen belül, és úgy ítéli meg, hogy nem, ezért az iránt érdeklődik, ugyan bizony mennyi időre áll le a Rendszer. Kiderül, hogy mindössze háromnegyed órára, a vevő erre legyint, nem csapja össze a vásárlást, inkább megvárja a leállás végét.
A vevő megvesz mindent, amit meg akart venni, nem néz az órájára, de számításai szerint a háromnegyed óra letelt, a kasszák azonban üresek. Nemcsak a kasszák, hanem – úgy tűnik – kihalt az egész áruház. Már-már félelmetes a néptelen csarnok. A vevőt furcsa érzés keríti hatalmába: lehetséges, hogy mégiscsak bezártak, őt meg bentfelejtették, most itt keringhet a bevásárlókocsijával reggel hatig, ekkor azonban meglát három eleven embert, sárga mellényt viselnek Polgárőrség felirattal, láthatóan ők is a Rendszer áldozatai. Ráérősen válogatnak a habfürdők között, a vevő gyanítja, hogy eszük ágában sincs habfürdőt venni, mindössze az időt próbálják agyoncsapni.
A négy vásárló hosszasan ténfereg a gondolák között, olykor találkoznak, cinkosan összemosolyognak, már-már barátság szövődik közöttük. Egyre fáradtabbak, meg is állapítják magukban, hogy kimerítő tevékenység a vásárlás. Végre, időtlen idő eltelte után megjelenik egy pénztáros és közli, hogy most már lehet fizetni.
A Rendszer ezek szerint kipihente magát. Vagy mégsem? A kijáratnál ugyanis eszeveszett sípolásba kezd a lopásjelző berendezés. Biztonsági őr terem az ajtónál, nem neheztel, sőt, örül, hogy végre történt valami, mert eseménytelenül hosszabb az éjszaka, mint hogyha adódik egy-két furcsaság. Kezdetét veszi a tortúra, meg kell ugyanis állapítani, mit érzékelt a jelző. A vevő egyesével viszi át a szatyrokat a kapun, zavarában megereszt egy-egy olcsó poént, hogy „tán csak nem a kenyér?”, meg hogy „a krumpli lesz a bűnös”, aztán végre megvan a kérdéses cikk. Elő a blokkot, szerencsére szerepel rajta a termék. Hogy miért jelzett a készülék? Az őr a vállát vonja: ki tudja?
Lassan pirkad, a távolból kakasok jeleznek. A vevő hazafelé indul. Ahhoz is fáradt, hogy gondolkodjon, de egyet egészen biztosan tud: még egyszer nem húz ujjat a Rendszerrel. Soha többé nem megy éjjel a bevásárlóközpontba.
