A néhány nappal első születésnapja előtt elhunyt Németh Alíz történetét az újságíró kollégáknak köszönhetően sokan megismerhették, aki azonban meghallgatja a gyászoló édesanyát, úgy érzi, nem lehet elégszer és elég fórumon elmondani.

Alíz 2010. március 19-én született egészségesen, amikor azonban hazavitték a kórházból, kicsit váladékozott a szeme, ami később a fülére is átterjedt. Három hónapig orvostól orvosig vitték, de a fertőzést nem sikerült meggyógyítani. Kenetet csak akkor vettek tőle, amikor már negyedszer szakadt át a dobhártyája. A laborvizsgálatból kiderült, hogy kezdődő tüdőgyulladása volt.

Ekkora Renáta bizalma megrendült a gyerek kezelőorvosaiban, ezért egy egészségügyben dolgozó rokon közreműködésével egy vidéki kórházba vitték a kislányt, ahol számtalan vizsgálaton átesett, és megállapították, hogy a fertőzéstől teljesen legyengült az immunrendszere. Immunerősítő infúziót adtak neki, amely a szigorú protokollnak megfelelően 12 órán keresztül folyt le, miközben gépekre kötve folyamatosan figyelték a csecsemő életjeleit. A kislány jobban lett, de a kórházból azzal engedték el, hogy a kezelést kúraszerűen kell alkalmazni, vagyis még kétszer meg kell ismételni.

Erre első alkalommal a család szigetszentmiklósi otthonához közelebb, egy fővárosi kórházban került sor. Alízt minden előzetes vizsgálat nélkül kötötték rá az infúzióra, és mindössze egy óra alatt adták be neki.

A második infúziót hasonló "előkészületek" mellett, ugyancsak egy óra alatt kapta meg a kislány, aki – annak ellenére, hogy édesanyja szerint nyugodt, derűs baba volt - végig nagyon sírt, és mire hazaértek, feldagadt a karja. Otthon rengeteget hányt, bágyadtan viselkedett és nehezen vette a levegőt, ezért két nap elteltével visszavitték a kórházba. Az intenzív osztályra került súlyos kiszáradással. Ismét infúziót adtak neki. Másnapra 6 kilóról 7 és fél kilóra dagadt, a veséje pedig gyakorlatilag felmondta a szolgálatot.

Egy másik fővárosi kórház veseosztályára került, ahol vízhajtót adtak neki, és három hétig vártak az ödéma felszívódására, hiába. Renáta máig sem érti, miért nem maradhatott éjszakára is a szoptatós csecsemővel, de a helyi szabály szerint a kórtermekben csak gyerekek aludhatnak. Ezután dializálni kezdték Alízt, egy hónapig kétnaponta jártak a kórházba, ahol gép tisztította a vérét. Később beültettek a hasába egy katétert, aminek köszönhetően otthon, a szülei végezhették a dialízist.

A kislány mindeközben szépen fejlődött, külsőre teljesen olyan volt, mint más korabeli gyerek. Januárban azonban náthás lett, február végére pedig egyre rosszabbra fordult az állapota. Sokat köhögött és hányt, ami miatt lassabban gyarapodott. Előbb kéthetente, majd hetente jártak kontrollra a veseosztályra. Renáta kérésére tüdőgyógyász, fül-orr-gégész is megnézte, meghallgatta a gyereket. Azt mondták, csupán náthás, nem lehet nagyobb baja, hiszen nincs láza. Mellkasi röntgen nem készült a gyerekről, de vettek tőle vért, amiből kiderült, hogy felborult az ionháztartása. Ezt azonban a hányással, azt pedig a náthával magyarázták.

Március 8-án ismét kontrollvizsgálatra mentek. Alíz akkor már öt napja folyamatosan hányt és nagyon köhögött. Az osztályvezető főorvos azt mondta, nyugodtan hazamehetnek, hiszen a kicsinek nincs láza, és bár rosszak az eredményei, nem vészesek. A baba azonban egész éjjel nem tudott aludni a köhögéstől, és másnap már nehezen lélegzett. Renáta reggel elvitte a háziorvoshoz, aki meghallgatta, és szintén orrszívást valamint orrcseppet javasolt. A baba estére alig kapott levegőt, ellilult a szája, a szülők mentőket, a mentősök rohammentőt hívtak.

A kislányt kétszer élesztették újra, mire szállítható állapotba került. A gyerekklinika intenzív osztályára vitték, ahonnan Renátát hajnali négykor hazaküldték azzal, hogy nem tudják, életben marad-e a gyereke. Nyolcra viszont visszamehetett, hogy elvégezze az aktuális dializálást.

Alíznak reggel 7-kor állt meg a szíve, 8 óra 5 perckor hagyták abba a szívmasszást. Teste Renáta karjaiban hűlt ki.

A szülők azonnal feljelentést tettek a rendőrségen ismeretlen tettes ellen foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlanság miatt. Megdöbbentek, amikor a törvényszéki boncolás után kiderült: a kislánynak tüdőgyulladása volt. "Nem találtunk szavakat, és nem találunk ma sem. Csak remélni tudjuk, hogy kiderül az igazság" – mondja Renáta.

Tudja, hogy a kislányát senki sem adhatja vissza, de nem tud lehajtott fejjel továbbmenni, mintha semmi sem történt volna. A gyász első tébolyult perceiben azzal vigasztalta őket az intenzív osztály főorvosa, hogy fiatalok, lehet még gyerekük. "Volt, kettő – mondja erre Renáta. Most már csak egy van. Alízból csak egyetlen létezett, az orvosok viszont úgy bántak vele, mint ha futószalagon érkezett volna. Anyukám mindig azt mondogatta, kislányom, miért nem csapsz az asztalra? Mindig azt válaszoltam, anyu, ők az orvosok, ők értenek hozzá! Most viszont azt mondom: orvosok, de nem istenek. Akár velük szemben is ki kell állnia az embernek saját magáért."