Úgy tűnik, Százhalombatta Magyarország egyetlen európai városa - de legalábbis az egyik... ott ülsz a térképre könnyedén felskiccelt tér közepén, engeded a füledbe mászni a világzenei paletta legszebb színeit... alig száz méterrel és néhány órával korábban belefutsz egy ecsetbe: "hozzám beszélsz?" - készül szelíden megkérdezni, most téged, később bárkit, aki arra jár majd; és igen, ez a lényeg, hogy tudjátok és meritek észrevenni egymást - épp, mint Európában...
Az a velejéig romlott, zakatoló nagyváros - te jó ég, vajon mióta nem látott mosolygó hétköznapi arcot? - úgy lökött ki magából szombat délután, mintha érezte volna, hogy előbb-utóbb a torkán akadok. Mielőtt elhagytam volna, utoljára Kelenföld kiábrándult sivársága rontott még egyet az összképen: elnéztem egy darabig, ahogy a szürke mocsok a mocskos szürke falakon magába nyel néhány alul járó, mélyszegény indulatot, hogy tudniillik "Sanyikám, bazdmeg, ha nem hagyod abba, leverlek a gecibe!" Sanyikám meg állt görbülő szájjal, szerencsétlen, csak azt a nyamvadt csokit szerette volna, hogy legyen, legalább ennyi, ha már az örömmel teli gyerekkor ily csúfosan hátat fordított neki...
Odafent szinte csak a hangos beszélt - ide ez jön, oda az megy -, fásult unalom az arcokon, naná, mindenütt emberek, kit érdekelnek? Aztán végre bekúszott a Piros Delfin, nesze neked Jónás könyve, utazz a gyomrában, hagyd magad mögött a nyomort! Félúton felsejlett egy kép - vajon álmodtam, vagy megtörtént? -, amint bőszen győzködök valakit arról, hogy igenis az lenne a helyes, ha végre kinyitnánk a szemünket, és mernénk észrevenni a másikat - még ha csak egy doboz cigit is ad a boltban, jegyet a buszon, vagy átkelne előttünk az úton, ahol épp nincs zebra; nem muszáj úgy tennünk, mintha arrogáns automaták lennénk mindannyian. Százhalombatta ilyen értelemben képes felülemelkedni azon az érdektelenségen, ami például Budapest lelkére (is) vastagon rászáradt. Nem csupán a hőerőmű, hanem a helyi szellem, az összetartás ereje is termeli az energiát - és ez érezhető séta közben akár egy üres utcán is; ott van a levegőben. Ritka manapság, hogy akad olyan (erő)tér, ahol több tucat 18-20-25 éves fiatal nem csupán bolyong céltalanul, hanem meg is találja egymást, és miután felfedezték a bennük rejlő közös energiákat, képesek azokat alkotásra, önmaguk és környezetük jobbá tételére, vagy csak egyszerűen néhány keresetlen mosolyra fordítani. Persze ezen a hétvégén a megszokottnál is több volt mindebből: az első ifjúsági művészeti fesztivál, jó alaposan lekéstem róla, már háromnegyed hét volt, amikor az első színfoltot észrevehettem - aztán a másodikat, a harmadikat, a negyediket, és így tovább: ott virultak a Szike kerítésén, egy-egy gondolat, benyomás megfestve, külön-külön, de az összkép mégis teljes volt: ami a szívemen, az a számon, még jó, hogy kimondod feketén-fehéren, hiszen attól, hogy nem értenek meg, még nem leszel művész. És tudják ezt az egymással farkasszemet néző bajszos cyberpunkok is biztos, a város legyen most egy narancssárga francia drazsé, vagy cigisdoboz akár, szálljon rá sárga pillangó, és ha könyvbe írnád mindezt, ott az 'ex libris' is, ahová tartozol, száguld a szem végig a kerítésen, hogy itt miért nincs reklám, itt miért nincs reklám, pedig ez biztos annak a helye. Most azonban ecsetet ragadott a vörös stencil-ököl, megálljt intett a rendre rongyosra ázó papírmarketingnek, és lehetőséget adott egy róka-koma-formának, hogy pimasz bajsza alól kikandikáljon a kérdés: "hozzám beszélsz?"
Igen - mondtam -, de ez még csak a kezdet.
...
A kulturális központ régiúj épülete előtt Harcsa Vera épp a "Come together"-t röpítette bele a hold fényétől ezüstösen szitáló késő estébe, amikor körbenéztem a szolid fényekkel és helyenként pajkos vízsugarakkal játszó téren: az egészből áradt egyfajta felszabadult könnyedség, laza nyitottság, meg is jegyeztem halkan, hogy erről a térről lerí, hogy emberek járnak ide - tényleg találkozni, tényleg egymással, direkt és véletlenül is, tényleg élni. A Szent István szoborról sem az a bigott nemzeti haza-imádat sugárzik, mint ami Budapesten lassan már a legutolsó lámpaoszlopból is ócska giccset farag, mert itt nem a mantra próbálja rávenni az embereket az együttműködésre, hanem az a tudat, hogy együtt élnek - mi mást is tehetnének? Pedig a teret funkcionális kockaépületek veszik körül, mégsem zárnak be senkit. A pártok házából és az egykori művelődési központból kihozták, amit lehetett, mostanra kívül-belül is sikerült levetkőzniük magukról a szocialista nihilt, az új komplexum pedig a térrel együtt épült, nem vagyok építész, illik oda és kész. És bár önmagukban akár rondának is tűnhetnének, persze, de egyáltalán nem tolakodóak - ez adja igazi szépségüket.
Az egyetlen dolog, amit sajnáltam, hogy lényegében lekéstem erről a helyi művészeti találkozóról, pedig a délutánt úgy terveztem, hogy majd kiülök az egyik sarokban berendezett békés kis könyvkuckóba, és olvasok egy jót, merengek, meditálok, energiát adok és veszek, lélegzem szabadon, és köszönök mindenkinek, aki oda jön, mert ők is köszönnek, és még mosolyognak is - hát én miért ne tenném? Mire odaértem, a könyvek már dobozban voltak, és a babzsákok sem a beléjük huppanó olvasók, hanem az őket elszállító autó alakját készültek felvenni. A tér azonban üresjáratban is zengett, épp régi jó cimboráim töltöttek némi ritmust bele - Szevaaaasz! - kiáltották, amint megláttak - Gyere, állj be! - és miért is ne, bár ritmusérzékem nulla, nem baj, így is bő negyed órát tapsikoltunk együtt a kongákon, és senkinek eszébe nem jutott, hogy "takaroggyatokmá". Idős és fiatal, aki arra járt, megállt arcán szelíd mosollyal, de jó, hogy ilyet is lehet - ilyet is kell.
Szóval a "Come together" mindennek a végére éppen találó volt, az a néhány száz ember, aki hallgatta, együtt volt ott, még ha külön-külön is, egy csendes, nyugodt kis fesztiválon, épp akkorán, amekkorát ez a város most megkívánt, és jóízűen el is fogyasztott.
Aztán a városhatár, zümmögünk Érd felé, Európának vége, ez már megint Magyarország, ahol újra az a menő, ha a bömöst keresztbe tudod fordítani párszor a téren, agresszív és képmutató fékcsikorgások, és nem csak a gumi füstöl, füstölnek az arcok is, hogy minek vagy itt, mit nézel és minek nézel, vibráló frusztráció, mert mindig csak a másik miatt nem jutunk előrébb - féltékeny gyávaság, ostoba, falra hányt illúziók kergetőznek a buszpályaudvar hangtalan betonoszlopai között, aztán elindul a busz, lassan csoszog vissza a társadalmi érzéketlenség mekkája felé, ahol leszállsz és tüzet kérsz, de az ideges szempár csak egy feszült kérdést vág eléd: "Hozzám beszélsz?!"
Benke Hunor
