A szavak ünnepén színpadra álltak a Felhőjárók, hogy mozdulatokkal, gesztusokkal beszéljenek az akkor még maréknyi baráti és rokoni közönség előtt.

Azt mondják, a hetes misztikus szám, a hetedik év fordulópont az emberek életében. 2011-re minden szempontból nagyon látványos fejlődésen ment keresztül a Sérültekért Alapítvány költészetnapi műsora. A régiek – László Bandy, Miklós Magdolna, Véghelyi Balázs, József Rozsnyai Júlia, Szigetvári József, Násztor Péter, Násztor Éva – mellett új barátokkal is gazdagodott a társaság. Átlépve a városhatárt, az idei ünnepséget megtisztelte játékával Jandó Jenő Kossuth- és Liszt-díjas zongoraművész, Tóth István nagybőgőművész és saját költeményével állt színpadra Kiss Judit Ágnes, aki az egyik legnépszerűbb költőnő mostanában.

A műsor többnyire kortárs versekre épült. A régi csapattag, Szélpál Eszter elhozta új társait, Herold Eszter táncművész tanítványait a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskolából, akik a Felhőjárókhoz hasonlóan mozdulatokon alapuló etűdöket mutattak be.

Ahogy a fellépők száma gyarapodott, a műsor egyre színesebb lett, de a legnagyobb utat maguk a Felhőjárók tették meg az elmúlt hét évben. Irigylésre méltó bátorsággal, büszke tekintettel néztek végig a megilletődött nézőseregen. Míg a hétköznapokban hátrányokkal, kétségekkel küzdenek – ahogy arról a műsor prológusában, Ládi Tamás és Szélpál Eszter kisfilmjében beszélnek is –, a színpadra állva erőt, bátorságot kapnak. A régi, rutinos tagok, akik néhány éve még rebbenő tekintettel keresték a helyüket, most az újakat segítették. Ezek az előadások – mert nem csak a költészetnapon, de rendszeresen fellépnek különböző fesztiválokon is – bizalmat és önbizalmat nyújtanak nekik. Amikor kiállnak a színpadra, és a nézőtérről csillogó szemek választ és jeleket várnak tőlük, ez már nem megijeszti, hanem erővel tölti fel őket. Akik pedig most csatlakoznak hozzájuk, hiszen évről évre új tagokkal bővül a Felhőjáró társulat, már nem csak a vezetőktől, hanem társaiktól is kapják a bíztatást, bátorítást.
A csendek és a hangok, a pillantások és a tapsok, az egyéni rezdülések rapszodikus dallamai végül nagy közös szimfóniává álltak össze. Az előadás során vissza-visszatérő motívumként, hol versben, hol mozdulatban, hol pedig valóságosan is felbukkant a tükör. A műsor végére mind a nézők, mind a fellépők lelkében végül ugyanaz a zene zendült, ami összekovácsolt sérültet és épet, ami elmosta a "mi" és "ők" különbségeit, és ami néhány napig még biztos ott cseng sokunk szívében, talán egészen a jövő évi költészetnapi műsorig, amikor majd egy újabb szimfónia születik.