Lemehetek játszani? – kérdezi a gyerek, a szülő pedig természetesen igennel válaszol. Miért is ne mehetne le, mit kezdjen magával a négy fal között? Lent, a parkban, a játszótéren gyerekek között lehet, szaladgálhat a levegőn, kell neki a mozgás, az alsó szomszéd sem kopog föl, hogy hagyják már abba az örökös dübörgést.

Előfordul, hogy a szülőnek sejtelme sincs, merre jár és mit csinál a gyereke, amikor lemegy játszani. A csemeték többsége nem fordítja ki sarkaiból a világot, pontosan azt cselekszi, amit elvárnak tőle: föl-alá rohangál, hangoskodik, csapatba szerveződik a többi gyerekekkel, és órákat tölt a játszótéren vagy a parkban, de általában nem lép túl a belenevelt határokon. Vannak azonban olyan gyerekek is, akik szinte keresik a bajt. Életveszélyes helyzeteket teremtenek: úgy száguldoznak a kerékpárjukon, hogy mind a saját, mind a többi közlekedő testi épségét veszélyeztetik, vagy például épületek tetejére másznak fel és hajmeresztő kunsztokat mutatnak be.
Lemehetek játszani? – kérdezi a gyerek. Nem árt, ha a szülő minden alkalommal, akár az unásig a lelkére köti, hogy vigyázzon magára, ne sodorja veszélybe se önmagát, se a társait, ne okozzon és ne szenvedjen balesetet, emellett jó, ha időnként utánanéz, merre, mivel és kivel tölti idejét. Az ellenőrzés nem a bizalom hiányának a jele, hanem a törődésé, a figyelemé, az aggodalomé. Egyetlen szülőnek sem lehet közömbös a gyermeke sorsa, az elmulasztott óvintézkedésekből származó baleseteket vagy tragédiákat nem tudjuk meg nem történtté tenni.

A mondás úgy tartja, hogy ha már megvan a baj, elébe kell állni, mert elfutni úgysem tudunk előle. Arról azonban gondoskodhatunk, vagy legalább is törekedhetünk rá, hogy ne következzen be a baj. Elkerülni nem, de megelőzni lehet.