A gyermeknek minél több időt kell töltenie a szabad levegőn. Amíg pici, a felnőttek gondoskodnak róla, hogy naponta eljusson a játszótérre, kirándulni viszik, hogy a szép, de beszabályozott parkokon kívül igazi természetet is lásson. Később, amikor gyermekközösségbe kerül, általában csökken a családi szabadtéri programok száma, utána pedig a legtöbb esetben meg is szűnik: leszámítva az évi néhány közös kerti rendezvényt külön utakon járnak a szülők és a gyerekek.
Előfordul, hogy a szülőnek sejtelme sincs, merre jár és mit csinál a gyereke, amikor lemegy játszani. A csemeték többsége nem fordítja ki sarkaiból a világot, pontosan azt cselekszi, amit elvárnak tőle: föl-alá rohangál, hangoskodik, csapatba szerveződik a többi gyerekekkel, és órákat tölt a játszótéren vagy a parkban, de általában nem lép túl a belenevelt határokon. Vannak azonban olyan gyerekek is, akik szinte keresik a bajt. Életveszélyes helyzeteket teremtenek: úgy száguldoznak a kerékpárjukon, hogy mind a saját, mind a többi közlekedő testi épségét veszélyeztetik, vagy például épületek tetejére másznak fel és hajmeresztő kunsztokat mutatnak be.
Lemehetek játszani? – kérdezi a gyerek. Nem árt, ha a szülő minden alkalommal, akár az unásig a lelkére köti, hogy vigyázzon magára, ne sodorja veszélybe se önmagát, se a társait, ne okozzon és ne szenvedjen balesetet, emellett jó, ha időnként utánanéz, merre, mivel és kivel tölti idejét. Az ellenőrzés nem a bizalom hiányának a jele, hanem a törődésé, a figyelemé, az aggodalomé. Egyetlen szülőnek sem lehet közömbös a gyermeke sorsa, az elmulasztott óvintézkedésekből származó baleseteket vagy tragédiákat nem tudjuk meg nem történtté tenni.
A mondás úgy tartja, hogy ha már megvan a baj, elébe kell állni, mert elfutni úgysem tudunk előle. Arról azonban gondoskodhatunk, vagy legalább is törekedhetünk rá, hogy ne következzen be a baj. Elkerülni nem, de megelőzni lehet.



