Míg az erőmű építése a szemük előtt történt, a finomító létezése sokáig nem volt köztudott, hiszen távol esett a lakott területtől, és a munkákat az erdő eltakarta. Sorra nőttek ki a tartályok a földből, emelkedtek az ezüstös lepárlótornyok, és a hatvanas évek közepétől egyre többen érkeztek Százhalombattára azzal a céllal, hogy a finomítóban vállaljanak munkát. Többnyire fiatal emberek, akik a középiskola elvégzése után itt kezdték el felnőtt életüket.

Berkes Tibor Celldömölkről került Százhalombattára. Az általános iskolában nagyon szerette a kémiát, ezért úgy döntött, hogy Veszprémben tanul tovább, a vegyipari technikumban. Az utolsó évben toborzók jelentek meg az iskolában, ismertették a battai lehetőségeket.

- Akkoriban minden vidéki gyerek Budapestről álmodott – emlékezik vissza. Engem is elsősorban a főváros közelsége vonzott, emellett az, hogy elkerülhetek Vas megyéből, amely nagyon elmaradott volt abban az időben. 1968-ban végeztem, az évfolyamunkból vagy tízen jöttünk a DKV-hoz, de sokan érkeztek a fővárosból és Zalából is. Augusztus elején utaztam ide, a fővárosban várt a nagybátyám, ő érdeklődte meg, hogyan lehet eljutni Százhalombattára, mert akkoriban még senki sem tudta, még a vasutasok se. Feltett egy vonatra, megérkeztem az itteni vasútállomásra a bőröndömmel, leszálltam, érdeklődtem, hogyan lehet eljutni a finomítóba. Pontosan senki sem tudta, de javasolták, hogy szálljak fel a nem messze várakozó buszra, az majd elvisz oda. Meg is érkeztem a halászcsárdához, ott újra érdeklődtem, végre valaki a kiserdő felé mutogatott, hogy arrafelé van, én meg elindultam az erdőn keresztül, és kora délután meg is érkeztem.

- Hol kezdett dolgozni?

- Szétosztottak bennünket. A technikumi évek alatt voltunk üzemi gyakorlaton, ezért nagyjából sejtettük, milyen egy finomító, de nem volt határozott elképzelésünk, hogy melyik területen szeretnénk dolgozni. Akkor még csak négy üzem működött: az AV-I, a MEK, a Fenolos és a Parafinos üzem, és épült az AV-II. A kezdet kezdetén jártunk, szegényes felszerelésekkel dolgoztunk, én a laborba kerültem, ahol akkor még alig voltak műszerek. Egy év után elvittek katonának, a két éves szolgálatot követően visszakerültem, műszakvezető lettem. Nemsokára jelentkeztem a veszprémi egyetemre, felvettek, és munka mellett tanultam.

- Hogyan támogatta a finomító a továbbtanulást?

- Szerződést kötöttünk, és minden költséget állt a vállalat, az utazást, a szállást, az étkezést, emellett tanulmányi szabadságot is biztosított. A levelező oktatás nehezebb volt, mint a nappali vagy az esti tagozat. Az első évek kellemesen teltek, de az utolsó években nagyon keményen kellett tanulni, vért izzadtunk. Közben családot alapítottam, abban az időszakban sem volt könnyű két gyereket nevelni. Szerencse, hogy nagyon sok segítséget adott a DKV.

- Milyen volt abban az időszakban a hangulat a finomítóban?

- A legtöbben nagyjából egy korosztályhoz tartoztunk, csupa fiatal, ezért mindent közösen csináltunk, nemcsak a munkában, hanem a szabadidőnkben is. Könnyen és gyorsan épültek a kapcsolatok, áramlott az információ, nagyon sokat tanultunk egymástól. A DKV olyan technikai háttérrel rendelkezett, ami sokkal előbbre járt az országos átlagnál. Kezdett beszivárogni a fejlett nyugati technológia, lehetőség nyílt arra, hogy külföldre utazzunk és szétnézzünk a világban. A fiatalok is megmutathatták a képességeiket, újításokon dolgoztunk, hasznos eljárásokon kísérleteztünk, ha láttunk egy munkahelyi problémát és volt ötletünk arra, hogyan lehetne kiküszöbölni, megvalósíthattuk. Nagyon sok kulturális programot szerveztek, válogathattunk az üdülési lehetőségek között, mindez olyan előnyöket jelentett, amelyeket nem lehetett megfizetni.

- Meg sem fordult a fejében, hogy elmenjen innen?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Egyszer-kétszer gondoltam rá, főleg személyes konfliktusok miatt, de amikor végiggondoltam, végül mindig a maradás mellett döntöttem. A hetvenes években tulajdonképpen semmi lényeges nem történt, de már érezni lehetett a levegőben, hogy készül valamilyen változás. A krakk üzem felépítése döntő fordulatot jelentett a cég életében, attól kezdve felgyorsult a fejlődés. Technikában, tudásban száz évvel az országos átlag előtt jártunk.

- A rendszerváltás milyen változást hozott az ott dolgozók életében?

- A fordulat után néhány évig zavaros idők jártak, nem láttuk, merre tovább, akkor is folytatódtak a beruházások, ment a termelés, de valójában még nem láttuk a jövőt. A kilencvenes évek közepétől indult el a MOL fejlődése, ami kettős érzést váltott ki az emberekből. Egyre nagyobb szerepet kapott a számítástechnika, a profit került az első helyre, az ember pedig egyre kevésbé volt fontos. Talán túlzás, de korábban szinte jobban éreztük magunkat a munkahelyünkön, mint otthon, ez megváltozott. Természetesen, megtanultunk együtt élni az új helyzettel, de ez már idegen volt számunkra. Ezzel együtt a MOL még mindig kiemelkedő volt a hazai munkahelyek között, de hiányoztak a régi lehetőségek: például bevezették a cafeteriát, mindenki saját maga dönthetett, hogyan és mire használja fel a béren kívüli juttatásokat, ugyanakkor eltűnt erről a területről a személyes törődés. Nagy változást jelentett az is, hogy megnőtt a korábban nem jellemző fluktuáció, főleg a menedzsment szintjén.

- Új vezetők, fiatalok kerültek vezető pozíciókba. Hogyan fogadták el őket a régiek?

- Nem azzal van a gond, hogy fiatalok, hanem, hogy más a szemléletük. Többnyire közgazdászok, üzletemberek, akiknek magával a termeléssel már alig van kapcsolatuk. Mi másban nőttünk fel, ismertük a kőolaj-feldolgozás minden mozzanatát, a késztermékben láttuk a mögötte lévő folyamatokat, munkát, embereket, az új generáció már nem ilyen, nem fontos számára, hogy magát az olajipart is megismerje.

- Annak idején, amikor idejött, ígértek egy életpályát. Megvalósult ez az ígéret? Nem csalódott?

- Negyvenkét évet töltöttem el itt, laborvezetőként mentem nyugdíjba, elégedett voltam a munkámmal, megtaláltam a számításomat. Mindig örültem, hogy a MOL-nál dolgozom, mert a cégnek neve volt és most is van. Nem tudom, hogy a most kezdőknek tud-e életpályát biztosítani a cég, mert változtak a körülmények, egyre keményebbek a munkafeltételek. Az utóbbi években folyik a fiatalítás, az én korosztályom átadja a helyét, és kicsit keserűen tapasztalja, hogy a nyugdíjasokra nincs szükség. Nemcsak a MOL-nál, hanem társadalmi szinten válik fölöslegessé az ember. Jártam Angliában, ahol azt láttam, hogy nagy arányban foglalkoztatják az időseket, nem is biztos, hogy ennek a jövedelemszerzés a célja. Nálunk mindenki saját maga alakítja ki a nyugdíjas életét, ha szerencséje van, akkor rendelkezik olyan hobbival, ami leköti, értelmet ad a napjainak. Nekem sikerült átállnom egy más életritmusra, elfoglalom magam, de hiányzik az alkotás öröme, a közösséghez való tartozás.

- A gyerekei felnőttek. Ők is a MOL-nál helyezkedtek el?

- A fiam közgazdász, Angliában tanult, a szakmájában fiatalon neve van, ennek ellenére hiába pályázott a MOL-hoz. A lányomnak van egy tanári diplomája, mellette humánpolitikai szakot végzett, neki sem sikerült a vállalatnál elhelyezkednie. Szerettem volna, ha ők is itt találják meg a számításukat. Sajnálom, hogy nem így alakult.