Százhalombatta is megünnepelte az 1956-os forradalom és szabadságharc 49. valamint a Magyar Köztársaság kikiáltásának 16. évfordulóját. Versekkel, muzsikával, virággal, koszorúkkal, csupán az ünnephez való felemelkedés, némi méltóság hiányzott. A ködös és barátságtalan idő ellenére több százan jelentek meg reggel a főtéri Kopjafánál. Ki-ki felvette ünneplő ruháját: öltönyt, kosztümöt, sötét kabátot, attilát, sujtást, vitézkötés; ki-ki magára vette jelvényeit, jelképeit – darutollat, középen kivágott nemzetiszín szalagot. Ezek kavalkádja hivatott jelezni, ki hova tartozik, mint afféle pompás eposzi seregszemlében, ahol a hősök harci díszben vonulnak elő.
A helyi történelem aprócska forgószínpadán a Fidesz-MPSZ szervezetére jutott a megtisztelő feladat, hogy ünnepi beszédet tartson. Dr. Aradszki András, a Pest megyei 8. választókerület elnöke a forradalom lelkiségéről beszélt, majd arról, hogyan hasonlott meg a nemzet a Kádár-korszakban, más arcot mutatva a munkahelyen, és megint másikat – az igazit – otthon, a családban. A hazug rezsim örökösei a rendszerváltáskor mindent vittek, amit tudtak, így egyebek mellett a sajtót is. Ennek köszönhető, hogy ma az átlag ember számára október 23. csupán annyit jelent, hogy zárva van a plázák világa. Hová tűnt ’56 őszintesége, amikor a magyarság, a demokrácia és a szabadság fogalmai összetartoztak? – kérdezte. Nem kell megijedni, itt van – mondta. Arra emlékeztet, hogy élnünk kell a demokrácia lehetőségeivel, és ki kell állnunk az igazságért minden körülmények között.
Az ünnepi gondolatok után a koszorúk és virágok elhelyezésének aktusa következett: tisztelgés a hősök előtt, egyben a nyilvános szereplés, önmagunk megmutatásának, másoktól való elhatárolódásának lehetősége is. A közel fél órás procedúra végén a koszorúkból és virágokból növekedett halmocskát előbb vörös szegfűvel, majd narancssárga gerberával borították be az ünneplők, végül pedig magára hagyták az alaposan megtisztelt emlékművet.
A városi megemlékezés a hagyományokhoz híven a színházteremben folytatódott volna. Azért csak volna, mert az ünneplő közönség nagyobbik része – egyebek mellett a választott szónok is - úgy döntött, éppen eléggé megmutatta már magát, és ezzel számára a közös ünneplés be is fejeződött. A félig sem telt nézőteret látva a polgármester némileg átfogalmazni kényszerült beszédét. Az olyan mondatok, mint, hogy nagy lépést tettünk afelé, hogy ez a piros betűs naptári nap valódi ünneppé váljon, és különböző gondolkodású emberek gyűltek itt most össze, sajnos feltételes múlt időbe kerültek.
Lehetett volna. Tehettünk volna lépést, tarthattunk volna ünnepet, ha már a demokratikusan megválasztott parlamentünk egyszer úgy határozott, hogy ez a nap a mi piros betűs állami ünnepünk, amikor még a plázák sem tartanak nyitva. Összeállhattunk volna, legalább egy pillanatra, egyetlen fotó erejéig. De nem tettük.
A mi ünnepünk olyan volt, mint amikor szenteste kétszer van gyertyagyújtás: egyszer apunál és egyszer anyunál. Amelyik gyerek így karácsonyozik, az bizony hátrányos helyzetű. Ha másként nem, érzelmileg, mentálisan biztosan.
A fővárosi színész, aki csodaszép versekkel érkezett a battaiak ünnepére, csodálkozva bámult a több mint foghíjas nézőtérre. Mi van itt, gyerekek – kérdezte a kulisszák mögött.
Semmi, Károly. Az is elmúlik jövő ilyenkorra.
Az ünnepi gondolatok után a koszorúk és virágok elhelyezésének aktusa következett: tisztelgés a hősök előtt, egyben a nyilvános szereplés, önmagunk megmutatásának, másoktól való elhatárolódásának lehetősége is. A közel fél órás procedúra végén a koszorúkból és virágokból növekedett halmocskát előbb vörös szegfűvel, majd narancssárga gerberával borították be az ünneplők, végül pedig magára hagyták az alaposan megtisztelt emlékművet.
A városi megemlékezés a hagyományokhoz híven a színházteremben folytatódott volna. Azért csak volna, mert az ünneplő közönség nagyobbik része – egyebek mellett a választott szónok is - úgy döntött, éppen eléggé megmutatta már magát, és ezzel számára a közös ünneplés be is fejeződött. A félig sem telt nézőteret látva a polgármester némileg átfogalmazni kényszerült beszédét. Az olyan mondatok, mint, hogy nagy lépést tettünk afelé, hogy ez a piros betűs naptári nap valódi ünneppé váljon, és különböző gondolkodású emberek gyűltek itt most össze, sajnos feltételes múlt időbe kerültek.
Lehetett volna. Tehettünk volna lépést, tarthattunk volna ünnepet, ha már a demokratikusan megválasztott parlamentünk egyszer úgy határozott, hogy ez a nap a mi piros betűs állami ünnepünk, amikor még a plázák sem tartanak nyitva. Összeállhattunk volna, legalább egy pillanatra, egyetlen fotó erejéig. De nem tettük.
A mi ünnepünk olyan volt, mint amikor szenteste kétszer van gyertyagyújtás: egyszer apunál és egyszer anyunál. Amelyik gyerek így karácsonyozik, az bizony hátrányos helyzetű. Ha másként nem, érzelmileg, mentálisan biztosan.
A fővárosi színész, aki csodaszép versekkel érkezett a battaiak ünnepére, csodálkozva bámult a több mint foghíjas nézőtérre. Mi van itt, gyerekek – kérdezte a kulisszák mögött.
Semmi, Károly. Az is elmúlik jövő ilyenkorra.
