Dr. Pozsgai Imre az MVM Trade ZRt. jogtanácsosaként dolgozik, de hamar áttérünk életének munkán kívüli részére.

- Pécsen végeztem a jogi egyetemet, ott ismertem meg a feleségemet, aki régi battai családból származik. Édesapja az utolsó, valóban gazdálkodó parasztgazda a városban. Gyerek- és ifjúkoromat Keszthelyen töltöttem. Akkoriban a Képcsarnok ügynökei járták a vidéket, édesapám tőlük vásárolt festményeket. Nem volt halmozó (mint én), de szép polgári környezetet teremtett. Anyai nagyapám bútorrestaurátor volt, aki ’56-ban kitelepült az USA-ba. Gimnazista koromban nyelvtanulási céllal nála töltöttem egy évet. Vele és a nagybátyámmal dolgoztam például a gazdag Park Avenue-i bérházakban.
A könyvtárszoba egyik asztalán áll egy – a keszthelyi Helikon emlékművet idéző – fényes, mahagóni fából faragott szivartartó. Az Amerikában élő nagybáty műve. A házigazda mögött Thoroczkay Wigand Ede munkája, egy gyönyörű, szecessziós könyvszekrény, tele művészeti albumokkal, kiállítási és aukciós katalógusokkal. Innen kerül elő a neves lakberendező, díszlet- és jelmeztervező, Renzo Mongiardino munkásságáról szóló album. A lapok között családi fotók, amiken vendéglátóm a könyvben bemutatott tereken dolgozik nagybátyjával.
- 1997 tájékán kezdtem apránként bútorokat, képeket gyűjtögetni. Megvettem valamit, lehetőleg olcsón, aztán rendbe hoztam. Először azért csináltam, hogy ne legyen üres a lakás, aztán idővel mániámmá vált a gyűjtés. Nagy partnerem volt ebben annak idején dr. Aradszki András, akivel együtt dolgoztam a MOL jogtanácsosaként. Mostanra a gyűjtés jelenti a kikapcsolódást, minden szabadidőm ebben telik. Sok gyűjtővel megismerkedtem, rengeteg szakirodalmat elolvastam, megismertem korszakokat, mestereket. Figyelem a piaci trendeket, aukciókat.

- Mennyire hobbi és mennyire befektetés a műgyűjtés?
- Az aukciókon, a régiségkereskedésekben időnként látok olyan műveket, amiket nem tudok megvenni, de szeretnék. Ismernem kell a trendeket, hátha belefutok valahol egy olyan műbe, amit becserélve meg tudom szerezni, amire vágyom.
A példát illusztrálandó elővesz egy nagyobbacska képeslapnyi festményt. Egy Mednyánszky-t.
- Mednyánszky nekem nem gyűjtési területem, de előbb-utóbb el fogom tudni cserélni valami olyanra, ami az.

- Miket, kiket gyűjt?
- Kialakult egyfajta látásmódom, ízlésem. Ez a gyűjtőknél egyfajta evolúciós folyamat. Először a minél cifrább, barokkos, klasszicista művek, a szép realista tájképek tetszenek meg. Én például biedermeier bútorokkal kezdtem. Aztán ahogy beleástam magam, kezdtem jobban megérteni a modern irányzatokat. Feltehetően el fogok egyszer jutni a fiatal kortársakig. Most a 20-as 30-as évek modernjei, az art deco, a konstruktivista képek érdekelnek, az 1930-60 közötti időszak mozgatja a fantáziámat. Brusch Pétertől, aki többek között Barcsay-tanítvány volt, nekem van a legnagyobb magángyűjteményem. 2008-ban a BMK-ban kiállítás nyílt belőle. Brusch munkássága másik felét Kecskeméten őrzik. Ez egyfelől nem szerencsés, mert kevesen ismerik, másfelől viszont jó, mert nem szóródott szét az életmű.

- Miért éppen őt választotta ki?
- Nem én választok. De nem nevezném véletlennek sem. Sokkal inkább sorsnak, vagy valami felsőbb erőnek. A képek rám találnak, aztán vonzzák egymást. Hat-hét művésztől gyűjtök. Körülbelül ennyit lehet, különben szétmorzsolódik a gyűjtemény, vagy átcsap kereskedelembe, amit nem szeretnék. Ennyi alkotótól lehet olyan kollekciót összeállítani, ami jellemzi a munkásságát, a stílusát. Kismesterek nagy műveit gyűjtöm.

- Meséljen még ezekről a kismesterekről!
- Pituk József festőművésszel két-három akvarellel és egy életmű könyvvel kezdődött a kapcsolatunk. Később derült ki, hogy Dunafüreden volt nyaralója, hogy Takács Péter már rendezett neki kiállítást korábban a BMK-ban. Nagyon kolorisztikus alkotó volt, a színek és fények mestere. A hetvenes években a magyar állam külföldön keresett művészt a Szent István bazilika üvegablakainak felújításához, de Európa-szerte azt a választ kapta, hogy mindenhol Pituk Józseffel dolgoztatnak. Vallásos ember volt, a felesége osztrák énekesnő, szóval nemigen kapott munkát a kommunista rezsim alatt, pláne megrendelést, de végül mégis vele készíttették el a Szent Jobbot őrző kápolna rózsaablakait. Számos olajfestménye, akvarellje és grafikája került hozzám. Jövő év január 22-én nyílik ezekből a művekből kiállítás a "Matrica" Múzeumban.

Közben körénk gyűlik a család – Éva, a feleség és a lányok: a képzőművészetet is tanuló Vica, a kis Anna és a középső gyermek, Imre. Mindannyian részt vesznek a beszélgetésben, ahogyan a gyűjtésben és a gyűjtemény kezelésében is. Valamennyien kedvelik például az erdélyi Mátyás Józsefet, akit színes, mesélő képei miatt maguk közt "székely-Chagall-nak" neveznek.
A szecessziós és art deco vitrinekben és a Kós Károly tervezte tárolón kisebb-nagyobb fa-, fém- és kerámia szobrok láthatók. A fafaragványok egy részét maga a házigazda készítette. A lakásban többfelé találkozunk a dobozgyűjtemény darabjaival a kínai lakkozott kazettától az intarzia-berakásos diófa ládikáig, amit a nagylánynak hozott rendbe az édesapa.

- A gyűjtés időnként lemondással is jár. Van, hogy három képet adok oda egyért. Sokszor tolódnak a család tervei, sőt az építkezés is. A gyerekek véleménye akkor derül ki, amikor egy képet elmozdítok. Nem mondják, hogy ez vagy az a festmény tetszik, de amikor leakasztom, hogy eladom vagy elcserélem, megpróbálnak lebeszélni. Előfordult már, hogy elvittem egyet, aztán inkább mégis visszahoztam.
Vica már egyre jobban ért is a művekhez. Megvitatja édesapjával egy-egy kép hangulatát, esztétikai értékét.
- Komoly vita volt például egy női aktszobron. De csak addig, amíg meg nem ismerte a család a történetét. Népszerű volt ez az akt, milliószor kiöntötték gipszből, fémből. Egyszer valamiért a kezembe vettem egy nyolcadik kerületi ócskásnál, akinél sokat időztem. Kályhaezüsttel volt befújva, de nem olyan volt a súlya, mint amire számítottam. Kromofággal lemarattam, előbukkant a tömör cseresznyefa szobor, sőt, a szignó is: Maugsch Gyula.

- Feltehetően hihetetlen vizuális memóriája van, hogy jártában-keltében felismeri a műveket, az alkotókat.
- Ennek a hetven százaléka a fejemben van – mutat a mögötte álló könyvszekrényben sorakozó művészeti albumokra.

- Van-e valami nagy terve, feladata, amit műgyűjtőként még mindenképp szeretne elvégezni?
- Az az álmom, hogy Százhalombattán városi képtár létesüljön. Az alapját egy holland művész, Hugo Landheer festményei adhatnák. A művész a különleges technikájú, meseszerű képekből a nyolcvanas években vándorkiállítást rendezett Magyarországon, és felajánlotta az anyagot. Az akkori kormányzat azt ígérete, hogy állandó kiállításon lesz látható, amely például Jugoszláviában és Lengyelországban is megvalósult, de nálunk elfelejtődött. Körülbelül öt éve véletlenül rábukkantam egy képre, kutatni kezdtem, és megtaláltam a gyűjtemény nagy részét az Eszperantó Szövetségnél. Felvettem a kapcsolatot a művész fiával, aki meghatalmazott az anyag kezelésével. Ez a gyűjtemény lehetne egy alakuló képtár alapja. Ehhez jöhetnének a helyi művészek munkái. A városban eddig hol itt, hol ott láthattunk kiállításokat. Végre lehetne egy méltó kiállítóhely. Ugyanakkor közösségi térként, előadások helyszíneként is működhetne.

- Kit ajánl a következő alkalomra beszélgetőtársnak?
- Závecz Tibor szociológus, az egyik legnevesebb társadalom-kutató cég, a Szonda Ipsos kutatási igazgatója. Kíváncsi lennék, mit mesélne magáról, a munkájáról és az országról.