- Ők voltak az első osztályom – meséli az egykori osztályfőnök. 1966-ban kerültünk Százhalombattára, huszonöt éves voltam, akkor adták át a mostani 1-es iskolát, később is kezdtük a tanítást, mert szeptemberben két hétig takarítottuk az épületet.

- Hogyan vették birtokba a gyerekek az új iskolát?

- Óriási élmény volt nekik, hamar elfogadták az új szabályokat, vigyáztak a rendre és a tisztaságra. Nemcsak Százhalombattán számított újdonságnak egy ilyen korszerű iskola, mert a környező településeken se volt ehhez hasonlítható intézmény. Az óraközi szünetekben kellett nagyon figyelnünk, mert akkor még nagy ellentétek voltak a gyerekek között, amelyek talán abból adódtak, hogy a tősgyökeres battaiak nehezen fogadták el a betelepülteket, egymásnak ugrottak, és előfordult, hogy meg is sérült valamelyikük. Később szerencsére változott a helyzet.

- Önök hogyan kerültek Százhalombattára?

- Sümegen végeztük el a gimnáziumot, a férjemmel osztálytársak voltunk. Érettségi után Pécsett tanultam tovább, utána Mihályfán, majd Csabrendeken tanítottam. Amikor összeházasodtunk, Csabrendeken laktunk, a férjem Ajkán dolgozott az erőműben, de nagyon sok problémát okozott a bejárás, így aztán amikor megnyílt a lehetőség, hogy Százhalombattán letelepedhetünk, éltünk vele. Először a férjem jött el, egy év múlva pedig én is követtem a nagyobbik fiunkkal. Egy hónapig laktunk a szállón, utána lakást kaptunk az egyik nyolcemeletes épületben, a mai napig itt élünk.

- Hogyan emlékszik vissza az első osztályára? Milyenek voltak a gyerekek?

- Voltak közöttük jobb képességűek és természetesen gyengébbek is. Négyen vagy öten egyetemet végeztek később, sokan érettségiztek gimnáziumban vagy szakközépiskolában, a többiek pedig szakmát szereztek. Mindenki tovább tanult, és úgy látom, megtalálták a helyüket az életben. Nemcsak az lehet boldog, aki diplomát szerez, az a fontos, hogy szeresse a munkáját és fenn tudja tartani belőle a családját. Később én lettem az iskolában a pályaválasztási felelős, jó véleményem volt a középiskolákról és a szakmunkásképzőkről, komoly tudást adtak a gyerekeknek.

- A volt tanítványokkal csak ötévenként találkozik, vagy más módon is tartják a kapcsolatot?

- A ballagás után évekig minden húsvétkor eljöttek a fiúk és meglocsoltak, emellett azokkal, akik itt élnek a városban, természetesen gyakran összefutottunk. A szülőkkel is nagyon jó volt a kapcsolatunk, megható volt, amikor már az unokáikat tanítottam, gyakran felidéztük az emlékeket.

- Milyen emlékek jönnek elő egy osztálytalálkozón?

- Nagyon sok régi történet, amelyeket szívesen mesélnek el újra. Igaz, nem ebben az osztályban történt, de most eszembe jutott egy eset. Irodalom órán a Szép Ilonkát olvastam fel a gyerekeknek, síri csendben ültek, magamban meg is állapítottam, hogy Vörösmarty változatlanul nagy hatást gyakorol a hallgatóságra, végül észrevettem, hogy minden tanítványom a lábamat nézi. Én is lenéztem, és akkor vettem észre, hogy a cipőm mellett szaladgál egy egér, azt figyelték a diákok olyan feszülten. Természetesen nem estünk pánikba, a gyerekek megfogták és kivitték a teremből.

- Évtizedeken át tanított. Mit tapasztalt, valóban sokat változtak ez idő alatt a gyerekek?

- Kétségtelen, hogy változtak, különösen az utóbbi időben szembetűnő ez a változás. Másképpen nevelik őket, a szülők számára a legfontosabb, hogy a gyerek jól érezze magát, és ez a túlzott szabadság visszaüt. Különösen később okoz gondot, amikor munkába állnak a fiatalok és képtelenek beilleszkedni, elvárnák, hogy a munkahelyükön is jól érezzék magukat, de ez nem adatik meg mindig mindenkinek.

- Nem bánta meg, hogy ezt a pályát választotta?

- Ha még egyszer kezdeném, akkor is pedagógus lennék, annak ellenére, hogy a felmenőim között egyetlen pedagógus sem volt. Édesapám körorvosként dolgozott, édesanyám nagyon szeretett volna tovább tanulni, Baján nőtt fel, mellettük működött a tanítóképző, de nem engedték a szülei, mondván, hogy nem szükséges, széplány, majd férjhez megy. Azt hiszem, ő oltotta belém a vonzalmat a pálya iránt, és jól tette, mert szerettem a munkámat. Nemcsak a szaktárgyaimat, a magyart és a történelmet, hanem az osztályfőnökséget is. A nyugdíjba vonulásom előtti évben nem volt osztályom, nem lett volna értelme, mert akkor már tudtam, hogy elmegyek, de nagyon hiányzott, és abban az évben nem is éreztem jól magam.

- Mi történik egy osztálytalálkozón?

- Először összegyűlünk a volt osztálytermünkben, utána kimegyünk a temetőbe, ugyanis a harmincnégyes létszámú osztályból tizenegyen már nincsenek közöttünk. Felkeressük a sírjukat, megemlékezünk róluk és virágot helyezünk el mindegyiküknél. Ezt követi a közös vacsora és a beszélgetés, anekdotázás. A találkozó végén természetesen megállapodnak a gyerekek, hogy öt év múlva ismét találkoznak. Remélem, hogy a következőn mindannyian ott lehetünk.