Iskolaidőben, reggelente és délutánonként felbolydul az egész Arany János utca. Autók csiki-csukiznak egy halomban, hogy valamiképpen ki- és bearaszoljanak a szűk utca torkolatán. Eközben a gyalogos forgalom is nagyobb a megszokottnál. Ha nem fogyna el az úttest a parkolóban, akkor valószínű felküszködnénk magunkat egyenesen az iskolakapuig. Idegeskedés van, az anyagi kár nem jelentős. De mégis miért csináljuk mindezt? Hogy gyermekünknek csak fél percet kelljen az iskoláig sétálnia? Talán félünk, hogy hazulról nem talál oda, vagy, hogy útközben valami baj éri? Esetleg nem bízunk meg benne, és azt feltételezzük, tudatosan iskolát kerülne? Netalán meg akarjuk mutatni a társadalom többi tagjának, hogy mi gondos szülők, mindenkire rálicitálva a legközelebbi ponton vagyunk képesek kitenni csemetéinket? Lehet, elrontottunk valamit, nem? Az én időmben, ami nem is volt olyan régen, bárhol is laktunk, meg nem fordult a fejemben, hogy engem autóval kellene fuvarozni az iskolába, mint valami királyt a hintóján. Sőt, egyenesen ciki lett volna, ha meglátunk az osztálytársaimmal bárkit kiszállni egy szülői gépjárműből. De továbbmegyek, szüleim és nagyszüleim korosztálya nemcsak 10-20 perces sétát tett meg a lakóhelyén belül, hanem egész falvakat szeltek át gyalogosan több órás gyaloglással, míg a legközelebbi város vagy község iskoláját elérték. Az a baj, hogy túlságosan el vagyunk kényelmesedve, és önállóság helyett erre neveljük a gyermekeinket is.