A tavaszi dömping után már eleve másfél hetes időszakot jelöltek meg, mondván, így biztosan jut idő a hulladékok elszállítására. Kissé felborult a már megszokott rend, a program nem pénteken, hanem a következő héten kedden ért véget az Óvárosban – talán ezzel is magyarázható, hogy ezúttal meglepően kevés kacatot raktak ki a battaiak.
Más változás is történt. Most valóságos kommandó járta az érintett utcákat: rendőrök és közterület-felügyelők közösen léptek fel a kincskeresőkkel szemben, érvényt szerezve a helyi rendeletnek, amely szerint Százhalombattán tilos a guberálás. Az első napokon még gyakran kellett intézkedniük, mert a városi lomtalanítás hírére idesereglett a környék összes vas- és színesfém-gyűjtője. Jöttek Ladával, kisteherautóval, utánfutóval, és megrohamozták a lomkupacokat. Ezúttal nem tehették meg ezt háborítatlanul: lecsapott rájuk a kommandó, először csak figyelmeztetést kaptak, de akiket újra meg újra tetten értek, azoknak már bírságot is kellett fizetniük.

Majerszki János, a közterület-felügyelet csoportvezetője szinte a lomtalanítás egész ideje alatt úton volt. Mint mondta, a legritkább esetben volt elegendő a figyelmeztetés, a kincsvadászokkal más és más helyszíneken találkoztak. Általában ezer-kétezer forintos bírságot szabtak ki, a cél az volt, hogy visszatartsák a keresgélőket a további guberálástól.
Persze nemcsak a hivatásos guberálók számára jelentenek kísértést a kacathegyek. Sokan nézegetik azokat, és akad, aki ki is választ magának valamit a senkinek sem kellő holmik közül. Nem vagyunk egyformák, amit az egyik fölöslegesnek tart, azt a másik értékesnek találja. Vannak, akik nem azért dobnak ki valamit, mert használhatatlan, hanem mert megunták, nincs rá szükségük. Ha meghirdetnék, akár el is adhatnák, de nem akarnak vesződni vele. Talán reménykednek is, hogy valaki lát benne fantáziát, elviszi, és mégsem a szeméttelepre kerül.
Más az alkalmi kincsmentő, és más a profi guberáló. A hivatásos nem ismer érzelmi és esztétikai kategóriákat, kizárólag forintban méri a dolgok értékét. A televíziókészülékben a réztekercset, a mosógépben a vasalkatrészek súlyát, a hűtőszekrényben a kinyerhető alumíniumot látja, és hogy ezekhez hozzájusson, feltúrja a lomhegyeket, majd a helyszínen darabjaira szedi a holmit. Csak azt viszi el, ami számára érték, a többit – az eladhatatlan alkatrészeket és a rendetlenséget - hátrahagyja. Ez a legnagyobb baj, mert miközben a felszínre hozza azt, ami ér valamit, szétszórja a többit, az őszi szél gondjaira bízva a papírokat és az üres reklámszatyrokat.

Az urbánus ember ezt látva fintorog. Nem szereti, ha rendetlenség veszi körül, a lomtalanítást még akkor is utálja, ha nem túrják szét a halmokat. Legjobban annak örülne, ha a kacatok egyenesen a pincéből tűnnének el valamilyen földalatti járatokon keresztül, vagy ha ez nem megoldható, hát zárt konténerekben hordanák el az éj leple alatt. A városlakó meggyőződése, hogy a szelektív hulladékgyűjtésben való közreműködésével mindent megtett a környezetvédelemért, azon belül a hulladékok mennyiségének csökkentéséért. Nem kedveli a guberálókat, nem gondol bele, hogy népes családok tartják fenn magukat szemétválogatásból, ami kemény fizikai munka. Ráadásul szakértelmet igényel, mert a guberálónak ránézéssel kell eldöntenie, van-e a kérdéses tárgyban valami értékesíthető, és ha van, helyileg hol, mert ha túl sokáig keresgéli, a hideg vízre valót se szedi össze.

Vannak települések, ahol a guberálást nem tiltják. Valószínűleg nem örülnek neki, de tudomásul veszik. Akár örülhetnénk is annak, ha akad, aki kikeresgéli a szemétből az újrahasznosíthatót. Neki köszönhetően nem ássuk el a hulladékokkal együtt azt, amiből még lehet valami.

Van, aki szerint úgy kellene megoldani ezt a kérdést, hogy jóllakjon a kecske, de a káposzta is megmaradjon. Megengedni a guberálást, de nem a városban, hanem a szeméttelepen. Ez azonban nem megoldható, mert az üzemeltető nem vállalhatja a felelősséget azért, ha a telepen baleset ér valakit, vagy fertőzést kap – ez utóbbira nagy az esély, ugyanis a hulladékok között a rohadt krumplitól a döglött macskáig minden fellelhető.

Talán már közel az idő, amikor nemcsak a pet palackot, az alumínium dobozokat, az üveget és a papírt gyűjtjük szelektíven, hanem más, újrahasznosítható hulladékokat is. A kidobott háztartási gépeket nem összepréselik és beássák a hulladéktelepeken, hanem darabjaira szedik – nem az önjelölt guberálók, hanem a szeméttelepek alkalmazottai. Addig? Megnyerhetjük a csatát minden lomtalanítás alkalmával, de ne legyenek kétségeink: a háború egyelőre vesztésre áll.