„Regős Ági hívott fel, hogy lenne-e kedvünk Sannazzaroba utazni, négyen indultunk el Rosenberg Imrével és Alföldi Teréziával. Ahogy megérkeztünk, azt éreztük: „jaj, de jó, hogy itt vagyunk”! Sok tábla hirdette, hogy Százhalombatta az ottaniak testvérvárosa. Úgy néz ki, Sannazzaroban sokkal komolyabban veszik ezt a barátságot. Sannazzaro békés városka. Talán kisebb, mint Batta, és mások a fái. A finomító nincs olyan közel a városhoz, nem is érzetük azt a jellegzetes szagot. A település a Po-hoz közel, alacsonyan fekszik, ennek köszönhetően nagy hagyományai vannak a rizstermelésnek. A régi városrésznek sok kis központja van, az emberek, mint általában a mediterrán vidékeken többnyire az utcán töltik idejüket. Vendéglátóink egészen hajnalig elláttak minket programokkal: megmutatták Sannazzaro szépségeit, elvittek minket egy közeli városba, aminek egyik terét Leonardo da Vinci tervezte. Különlegességekkel kínáltak minket, például gombás rizottóval, ami helyi specialitás.

Vasárnap reggel nyolckor lepecsételtettük a lealapozott rétegelt lemezt, amire aztán olajfestékkel dolgoztunk. A technikát ki-ki maga választhatta meg, a téma: „Sannazzaro szeptemberben”. Több helyszín közül egy kanyart választottunk, ami egy feldíszített utcára és két kávézóra nézett. Olyan volt a hangulata, mint amikor a francia impresszionisták a „plain air”, a „tiszta levegő” nevében kiálltak az utcára. A járókelők megálltak, nézegették, véleményezték a munkáinkat, de mi, sajnos egy kukkot sem értettünk. El is határoztuk, hogy megtanulunk olaszul. A sannazzaroiak nagy becsben tartják a város művészeit. Erminia Barbieri, egy helyi festőnő a 90-es években halt meg. Róla és munkáiról most képeslapot adtak ki, és emléktáblát lepleztek le a festőverseny napján. Egy férfi, mint egyszemélyes helyi tévé, mindent rögzít, fotóz, estére már hozta is a képeket. Van egy régi mozi, ott szokta bemutatni a felvételeit. A legújabbakon már mi is ott leszünk.

A versenyen összesen húszan vettünk részt. Délután ötkor óriási érdeklődés mellett hirdettek eredményt a régi nemesi palotába költözött polgármesteri hivatalban. Öt helyezettet díjaztak, köztük én harmadik lettem, és három különdíjat is kaptunk, ami a testvérvárosnak szólt. A díjazott munkákat ott kellett hagynunk, mert az ottaniak így gazdagítják a várost. Jövőre visszavárnak bennünket.”