Lezárult a százhalombattai Barátság Művelődési Központ "Az én történetem" című irodalmi pályázata. A várossá nyilvánítás negyven éves évfordulójára meghirdetett versenyen tizenhárom alkotó vett részt tizenhét írással.
A szakmai zsűri Kanyicska Gábor: Zampano, Mitták Ferenc: Civilizáció - Százhalombattai anziksz, valamint Találkozások, Dubecz Lászlóné: Az én történetem, Bánkuti Anna: A visszapörgetett videoszalag és Dudás Róbert Gyula: Utak szimfóniája című alkotásait ítélte a legjobbaknak. Az elismert novellák, versek, visszaemlékezések megjelennek a Hírtükörben.
Változatos és többnyire hangulatos írások érkeztek a pályázatra. Igaz, volt, aki félreértette a kiírást, s nem a városhoz fűződő emlékeit, élményeit fogalmazta meg, hanem propagandacélra, avagy politikai nézeteinek kifejtésére tett kísérletet. Néhányan jelenlegi helyzetükről adtak számot, ami mindenképp figyelemre méltó, ám a kiírásnak szintén nem felel meg – összegzett Gajdó Ágnes, az ÉS munkatársa. Sok pályamunka többre lenne hivatott, vagyis a bennük megfogalmazott gondolatok bővebb kifejtést érdemelnének. Mindenesetre kiderült, hogy a 40 éves város története nem pusztán a régészeti szakmunkák ismeretében mutatható be, sokkal nagyobb hangsúlyt kellene kapniuk a személyes történeteknek.
"Az én történetem", vagyis a városlakók saját, személyes történelme sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Érdemes lenne újra és újra kiírni valamilyen pályázatot, hogy az emlékek ne merüljenek feledésbe, s a múltidézés révén sokkal közelebb kerüljünk a jelenünkhöz. A régiek tapasztalata, tudása nélkül nem képzelhető el a jövő. Az emlékeket, élményeket tovább kell adni, le kell írni, fel kell dolgozni. Erre mindenképp alkalmas volt e pályázat, s köszönet illeti azokat, akik egy-egy személyes emlék felidézésével Százhalombatta történetéhez illesztették saját múltdarabkáikat.
Zámpánó
(Rendhagyó rekviem)
Az a régi Fellini film járt a fejemben még órák múlva is, amire teljesen véletlenül bukkantam, a távkapcsoló gombjainak nyomogatása közben.
A szereplők elkísértek az esti sétámra is, mintha még valamit mondani akarnának nekem, de vajon mit?
Zámpánó, a láncszaggató marcona mutatványos, és a kissé együgyű partnernője – akin hol sírni, hol nevetni lett volna kedvem – újra és újra előadták a világszámnak éppen nem nevezhető produkciójukat.
- Megvan! – Hiszen én ezt a filmet már láttam – döbbentem rá hirtelen, miközben gyerekkorom képei villantak fel előttem – olyan elevenen és tisztán – mintha azok is Fellini filmjéhez tartoznának.
Azon a napon néhány barátommal a moziajtó kulcslyukán leselkedtünk, miközben hangosan vitatkoztunk a kukucskálás jogán. Egyszer csak kivágódott az ajtó, és kirontott rajta Manyi néni, a roppant házsártos, de legalább olyan jószívű jegyszedő, és fojtott hangon ránk förmedt.
- Ne lármázzatok itt! Takarodjatok innen, haszontalan kölykök!
Mi azonban nem szaladtunk el, hanem szelíd hangon kérlelni kezdtük.
- Manyi néni engedjen be! Nincsen pénzünk jegyre – bizonyságképpen még a zsebeinket is kiforgattuk.
- Na, sipirc befelé, de aztán csöndbe legyetek nekem, mert letépem a fületeket – sziszegte utánunk, miközben zseblámpájának fénye mutatta az utat a szabadon maradt székek felé. Boldogan huppantunk le a már bent ülő társaink közé, örülve annak, hogy ingyen nézhetjük meg a "Nagy Zámpánó" történetét.
Hirtelen ismerős illat csapta meg az orrom. Gondolataimból feleszmélve, akkor vettem csak észre, hogy a Duna-partra jutottam. Dúslombú nyárfák, és ágaikat vízbe lógatva hűsölő fűzek között haladtam tovább. A fák többsége már azon a megszilárdult iszaprétegen nőtt, amit apránként rakott le a téglagyári móló mögött lelassult folyó. Eleinte szomorúak voltunk amiatt, hogy a bűzös, puha iszapsáv elfoglalja a mi gyönyörű sóderes partszakaszunkat. Később azonban újra birtokba vettük, mit sem törődve azzal, hogy az a gusztustalan iszap eközben olyan mélyen beleívódott a bőrünkbe, hogy aztán azon a legalaposabb mosakodást követően is újra és újra megjelenhessen jellegzetes szagú, nagy szürke foltokban.
Már alkonyodott, amikor a halászok elhagyott bódéjához értem. Körbejártam a hatalmas malomkőből készült asztalukat, vetettem egy pillantást az ég felé meredező, félig elkorhadt karókra, amelyeken hálók száradtak valamikor – majd tovább indultam.
Alig tettem meg néhány lépést, amikor egy betonlépcsőhöz érve hirtelen megtorpantam. – Igen, ez az! – Itt szokott lejönni a "Nagy Zámpánó" láncait csörgetve – mert nekünk is volt ám egy Zámpánónk –, aki olyan mulatságosan tudta utánozni a filmben látott erőművészt, hogy emiatt a Zámpánó név örökre rajta maradt. Ő volt gyerekkorunk legnagyobb mókamestere. Még ma is elfog a nevetés, ha arra gondolok, hogy hogyan alakította azt a hős vöröskatonát, aki két hete nem ívott vizet, mert az egyetlen kulacs vízét a gorgyilov-géppuska hűtésére használta, de a szomjhalál küszöbén egyszer csak megpillantja a Névát. – Voda! – kiáltott fel, és tántorogva elindult a Duna felé, de néhány bizonytalan lépés után elvágódott az iszapban, ahol vonagló testtel csúszva-mászva, kínos lassúsággal közeledett a víz felé, miközben hörögve ismételgette: - Voda... Ó moj maty, voda... Néva...Névácska!
Egymás után jutottak eszembe a régi történetek; a hatalmas iszapcsaták, a vidám focimeccsek, amelyeket Zámpánó közvetítése tett még színesebbé. Olyankor nem Noé, Szecskár, Bolyam, Putyi, hanem Didi, Vava, Amorildó, Garincha, Pelé – a másik oldalon – Albert, Bene és társai rúgták a labdát. A mérkőzések szünetében messzire beúszva csorogtunk lefelé, egészen a falu végén emelkedő sóderhegyig.
Amikor a strand elé értünk, akkor a Zámpánó rendszerint "kupuszt" vezényelt. Erre mi lebuktunk a víz alá, ahol letoltuk a gatyánkat, majd a meztelen fenekünket kidugtuk a víz fölé – a strandolók egy részéből derültséget, másokból pedig megbotránkozást kiváltva.
Ahol Zámpánó megjelent, ott azonnal megszűnt az unalom. Még a ministrálás, egyébként unalmas percei is gyorsan elszaladtak, mert Ő bármikor képes volt valamilyen mulatságos dolgot kieszelni. Egyszer a csengőjének a nyelvét vette ki, persze észrevétlenül, tudva azt, hogy mi kicsik még nem ismerjük kellőképpen a szentmise liturgiáját, ezért mindenben a nagyokat utánozzuk. Amikor megrázta az immár nyelvnélküli csengőt, akkor én késlekedés nélkül felkaptam a legnagyobb kolompot, és teljes erőmből rázni kezdtem – belekolompolva az Úr színeváltozását kísérő misztikus csendbe. A hívők döbbenten kapták fel lehorgasztott fejüket, a pap is hátrafordult, és szemrehányó tekintettel nézett rám, miközben ministránstársaim összekulcsolt kezüket szájuk elé emelve próbálták leplezni, kitörni készülő nevetésüket. Dühös pillantást vetettem a mellettem térdelő Zámpánóra, aki olyan ájtatos ábrázattal meredt az oltárra, mintha a Jóistenen kívül az égvilágon semmi más nem érdekelné.
Míg a múltban kalandoztak a gondolataim, addig a parton beesteledett. Sötétben botorkáltam tovább a földön heverő száraz ágak között botladozva, amikor hirtelen egy magányos fa körvonalait pillantottam meg. Rögtön ráismertem a Hírnökfára, hiszen sokat csimpaszkodtunk rajta valamikor, miközben sima kérgébe belevéstük a nevünket, a fontosabb események dátumait, meg minden félét, amit megörökítésre érdemesnek találtunk – még néhány egyszerűbb ábrával is megpróbálkoztunk.
- Vajon mi maradt mindebből? Kíváncsiságomnak engedve felkattintottam az öngyújtómat. Az imbolygó gyenge fényben elém táruló látvány döbbenetes volt, ugyanis azok a stilizált nemi szervek, amelyekkel gazdagon díszítettük a fa törzsét egykoron – időközben eredeti méretük többszörösére növekedve – hatalmas varokként dudorodtak felém, mintha a természet az idővel összefogva így akarna fityiszt mutatni ifjúkori merész ábrándjainkra. Csak álltam és bámultam az önálló életre kelt alkotásokat mindaddig, míg a felforrósodott öngyújtó ki nem esett a kezemből.
A sommás gondolatokat ébresztő látvány hatására a film vége jutott az eszembe, amint a szeretet nélküli, elrontott életével szembesülő Zámpánó zokogva markolássza a tengerpart homokját.
A mi Zámpánónk története még rosszabb véget ért. Harminchat éves volt csupán, amikor megtalálták a felakasztott holttestét – a Hírnökfán. Talán az ösztönei hajtották vissza oda, ahol még semmi sem volt elrontva végérvényesen – mert mi mind visszamegyünk néha életutunk korábbi stációihoz, titokban azt remélve, hogy onnan majd újra elindulhatunk, másfelé, más úton...
Sajnáltam a két Zámpánót, de mégsem voltam szomorú, mert én megtaláltam azt, amiért jöttem: gyermeki énem megmaradt darabkáját, a lelki őssejtek picinyke tárházát.
Sokáig bolyonghattam a parton gondolataimba merülve, mert közben feljött a Hold, és ezüstös fényével beragyogta a szeretett folyót. A fák ágain keresztül nézve úgy tűnt, mintha egy összetört tükör, fénylő darabkáit látnám. Önkéntelenül elindultam felé – közben vetkőzni kezdtem. Elhajítottam a pólómat, menet közben rúgtam le a cipőmet. Mire a víz széléig értem már teljesen meztelen voltam. Belegázoltam a folyóba, majd úszni kezdtem, a partmenti limányból ki a sodrásba. Ott aztán pattanásig teleszívtam a tüdőmet levegővel – azzal a szándékkal –, hogy minél szebb "kupuszt" csinálhassak! Elképzeltem a víztükörből kiemelkedő hófehér fenekem Hold által megvilágított látványát, és a víz alatt mosolyogva arra gondoltam: - Ha ezt a Zámpánó látná, biztosan büszke lenne rám! – De hát nem lát senki... - Sebaj! – Sors! – Ezt neked szánom!
