Kalandos útja után hazatért törökországi turnéjáról a százhalombattai Apróforrás Táncegyüttes. Április 19. és 25. között vettek részt a nemzeti hős, a Török Köztársaság megalapítója, Kemal Atatürk születésnapját ünneplő rendezvénysorozaton. Több országból érkeztek csoportok az V. Pendik Gyermekfesztiválra, hogy isztambuli és környékbeli iskolákban mutassák be táncaikat, dalaikat. Szalai Brigit, Fábián Simont és Sipos Klaudiát törökországi élményeikről faggattam.
- Nagyon sokat kellett várnunk, de amikor már a repülőn ültem, nem izgultam - idézi fel Klaudia az izlandi hamufelhő miatti nehéz indulást. Az út viszont már nagyon gyorsan eltelt. Az isztambuli repülőtéren, amíg a buszunkat vártuk, a bőröndöm volt az ágyam.
- A városban mindenhol ott volt Atatürk plakátja, mindenhol török zászlók - meséli Simon. A hazai táncosokon kívül Szlovéniából, Észak-Ciprusról, Kínából, Indonéziából, Bulgáriából, Bosznia-Hercegovinából is jöttek gyerekek. Többnyire annyi idősek, mint mi, de voltak idősebbek is. Pendikben, Isztambul külvárosában laktunk, és onnan mentünk az iskolákba fellépni.
- Amikor beléptünk, letámadtak minket a törökök. Kérdezősködtek, húzogatták a ruháinkat. Ez elég kellemetlen volt. Mindenkit nagyon megtapsoltak, de amikor táncoltunk, egyfolytában morajlottak, nem úgy, mint itthon - zsörtölődik Brigi.
- Mit adtatok elő a fellépéseken?
- Két koreográfiát: a hegyközit és a bagit táncoltuk. Összesen három fellépésünk volt, egyszer meg beöltöztünk és felvonultunk. Mindjárt a megérkezés napján felléptünk, nagyon fáradtak voltunk.
A fesztivál elsősorban a gyerekeknek szólt. A rendezők a fellépések mellett játékos versenyekkel, bohóccal, zsonglőrrel is szórakoztatták a nemzetközi fellépőket.
- Ismerkedtetek más országból érkezett táncosokkal?
- Egy szlovák srácot meg akartunk kérni, hogy csináljon rólunk fényképet. Kerestük, de végül nem találtuk meg - mondja somolyogva Brigi.
- Véletlenül megcsikiztem az árvalányhajammal egy ázsiai fiút - nevet fel Simon. Amikor észrevettem, mondtam, hogy "sorry", aztán beszélgetni kezdtünk.
A gyerekek befogadó családoknál laktak, így betekintést nyertek a törökök mindennapjaiba. Az is kiderült számukra, hogy a családon belüli szeretet, gondoskodás mindenekfelett áll, függetlenül az anyagi helyzettől.
- Milyen volt török családtagnak lenni?
- Még szerencse, hogy tanulunk az iskolában angolt, így tudtam velük kommunikálni – meséli Klaudia. Vicces volt, mert a török lány is csak tőmondatokban tudott velem beszélgetni. A kishúga meg mindig törökül próbálkozott, amiből persze semmit sem értettünk, de azért jót játszottunk együtt. Szombaton átmentünk a családdal a Boszporusz-hídon, és ültünk taxiban, amit "taksinak" hívnak.
- Nagyon rendes és aranyos volt mindenki. Reggel elmentünk fellépni vagy várost nézni, este hazamentünk, gépeztünk, nevettünk. Nem tudtak angolul, úgyhogy mutogattunk, szótáraztunk, "aktivityztünk". Az én családomnak nem volt kocsija, úgyhogy esténként tíz kilométert gyalogoltunk. Amikor eljöttünk, még az apuka is sírt - emlékszik vissza Simon.
- Amikor mondtuk a szótárból, hogy szeretnénk sétálni, kocsiba ültünk, elmentünk a tengerpartra, és sétáltunk - fűzi hozzá Brigi. Szerintem a nagyobbik lány lehetett, aki jelentkezett befogadónak. Jöttek hozzájuk ismerősök, átmentünk a nagynénjükhöz és a bazárba is, ahol nagyon sokan voltak. Ahol én laktam, rendes vécé is volt, ami elég ritka. Egyik táncos társunknak egy kis széken ülve kellett locsolnia magát, úgy mosakodtak. Amikor elbúcsúztunk tőlük, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Örültem, hogy végre hazajövök anyuhoz, de sajnáltam is őket otthagyni, mert nagyon jól éreztem magam.
