„Az első rémület kétségbe vonta: Van-é még a magyarnak Istene” - írta Arany János a hírre, hogy április 8-án – éppen százötven éve – döblingi „fogságában”elhunyt gróf Széchenyi István.
Széchenyi István, akinek a szabadságharc leverése utáni sötét korszakban gyógyulása a "remény ünnepe volt", és akit legnagyobb politikai ellenfele, Kossuth Lajos nevezett egykor a "Legnagyobb magyar"-nak. Döbbent, mély gyászba borult az ország. Még ma is szívszorító kérdés, hogy kinek a kezében volt a fegyver, amely életét kioltotta.
Néhány évtized múlva Kossuth Lajos halálát gyászolta az ország. Haldoklása utolsó napjairól napilapok különtudósítói sürgönyöztek haza, szinte óránként. Egyszerű turini polgárok virrasztottak háza előtt, együttérzésüket kifejezve. A hamvait szállító különvonatot ezrek fogadták a határon, letérdelve, zokogva.
Ellenfelek, de mindketten miniszterséget vállaltak a forradalom első kormányában.
Életüket a nemzet felemelkedéséért áldozták. Széchenyi óvatosabb, megfontoltabb, Kossuth azonnali, mélyebb változásokat sürgető politikával. Ma alig van falu vagy város, ahol ne lenne utca elnevezve róluk.
