Tájékozottsága azonban korántsem általános akár a négy éves, akár az ennél idősebb gyermekkorosztályokban.

Akad-e, aki nem látott még boltban hason fekve visító gyermeket, aki képtelen elfogadni, hogy nem kaphatja meg azonnal a kiszemelt édességet vagy játékot? Egyik szülő ügyesebben, sikeresebben kezeli a konfliktust, a másik kevésbé.

A nyolc éves Dóra iskolájában hetente tartanak "könyvvásárt". Így nevezik, de valójában a kedvenc mese-, illetve tinisorozat szereplőivel díszített illatos radírtól a matricás albumon keresztül a világítós-zenélős tollig mindent lehet kapni, amitől Dórának eláll a szívverése. Óraközi szünetekben, ebéd előtt és után, napközis játékidőben, no meg, amikor még sikerül kikéredzkednie a tanteremből, kirohan az áruval telerakott aulába, és nézi-nézi, szinte issza a szemével a sok-sok kívánatos dolgot. Óráról órára biztosabb benne, hogy az aranyporral telehintett tündéres könyv, amiből házat lehet építeni, kell. Délután négyre elemi erejűvé dagad benne a vágy, érthető hát, hogy szinte megváltozott tudatállapotban fogadja a munkából érkező leharcolt mamát, aki érte jön a napközibe. Nem érti, mit nem ért az anyukája, miért csak ő marad ki a vásárlásból, amikor a többi gyerek, akikért jöttek, mind kapott valamit, és miért hazudja az anyja, hogy nincs pénze, amikor valahányszor előveszi a tárcáját, kivillannak belőle a bankók.
Pillanatok alatt kitör a veszekedés, aztán egy szót sem szólnak hazáig, pedig ezelőtt néhány perccel még alig várták a találkozást.

Az iskolában gyakori az "ásványkiállítás" is. Egy órás "előadás" előzi meg, aminek a végén tudatják a gyerekekkel, hogy másnapra hozzanak pénzt, mert vásárolni is lehet az ásványokból. Dóra mamája lelkiismeret-furdalástól gyötörten megnyitja a tárcáját, annál is inkább, mert a kislány rajong a kövekért, minden kirándulásról legalább fél kilónyit cipel haza. Az iskolai "ásványkiállításról" egy darab rézgáliccal érkezik. Nyolcszáz forintért kapta a "csodaszép kék" mérgező növényvédőszert, amiről az árus csak annyit árult el, hogy nem szabad vízbe tenni.
Dórának különben nővére is van. Szerencsésen túljutott az ásványokon, szagos radírokon, aranyporos tündéres könyveken és "gyűjtsd össze mind!" beragasztós albumokon, de nem tudja kiverni a fejéből, hogy egyszer belőle is sztár lehet, vagyis végre olyan csillogó, varázslatos életet élhet, amilyet a tévében lát a korosztályának szóló csatornákon. Nem csoda, hogy amikor a "könyvárusok" és "ásványkiállítók" után a New Star Face modellügynökség képviselői is megérkeznek a kisvárosba, és minden iskolástól elkérik a szülei mobilszámát, Dóra nővére is gondolkodás nélkül megadja a címét és az anyja telefonszámát.

A "gonosz" mama persze nem kíséri el a válogatásra, és közli, hogy a New Star válogatás nélkül minden gyerekről készít portfóliót – százötvenezer forintért. Hamar kitör a veszekedés, Dóra nővére zokog, a mama hallgat, és azon gondolkodik, mért nem akadt egyetlen felnőtt sem, aki értesítette volna a rendőrséget, amikor a modellügynökség képviselői napokon keresztül járták a városi iskolákat, és személyes adatokat szedtek össze a kapun kilépő kiskorúaktól.

Fekete Ferenc, az érdi rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője szerint nem sért törvényt, aki kiskorúaktól szerez meg személyes adatokat az utcán, erkölcsileg persze megkérdőjelezhető a tevékenysége.
Gulyás Emese, a Tudatos Vásárlók Egyesületének munkatársa azonban másként gondolja: szerinte a szülők belegyezése nélkül jogosulatlanul gyűjtöttek adatokat a modellügynökség munkatársai.
A gyerekek a megfelelő tapasztalatok és ismeretek hiányában sokkal kiszolgáltatottabbak a kereskedelmi célú megtévesztésnek, mint mi, felnőttek. Mit tehet a szülő, ha a normateremtés helyén, az iskolában, óvodában sem védik meg gyerekét a visszaélésekkel szemben, ha ott is csak vásárlásra biztatják, ahol másféle értékeket kellene kapnia?

Közoktatási intézményben tilos a reklám, de kivételt élvez az egészségvédelem, a környezetvédelem és a kultúra, ha az intézményvezető engedélyt ad a hirdetésre.
Kérdés persze, egészségvédelemnek számít-e a "gyógyító kristályokról" szóló előadás, és vajon reklámozásnak minősül-e, ha a "könyvkereskedő" napi nyolc órában kínálja meglehetősen kétes kulturális értékkel bíró portékáját a gyerekeknek, akik ez idő alatt kötelezően tartózkodnak a "piactérré" átlényegült alma materben?

A Tudatos Vásárlók Egyesülete vizsgálata alapján a 7-8 éves gyerekek nem értik meg, mi a reklámok célja, és nem tudnak különbséget tenni ezek és az egyéb műsorelemek között. Nem ismerik fel a fogyasztói helyzeteket, és azt sem, ha fogyasztóként jogsérelem éri őket. Természetesen, fogalmuk sincs a fogyasztóvédelemről. 

A magyar reklámtörvények sajnos nem nevesítik a gyerekeket, mint érzékenyebb fogyasztói csoportot, és nem is szankcionálják erőteljesebben, ha őket tévesztik meg. Kanada és Skandinávia ebben a tekintetben is fejlettebb nálunk.

Előbb-utóbb nyilván Magyarországon is törvényes védettséget kapnak majd a kiskorúak a "fogyasztóvá neveléssel" szemben, addig azonban sokan fognak még hasznot húzni Dóra és társai naivitásából.