Télen a várótermek nyújtottak menedéket az időjárás viszontagságai elől: akkor még két váróterem volt, egy a dohányzóknak, egy pedig a nemdohányzóknak, vaskályha állt minden helyiségben, és égett a tűz, mert a szolgálatos vasutas gondoskodott róla. Persze nemcsak erről gondoskodott, hanem felsöpörte, sőt, ha kellett, fel is mosta a kövezetet, összetakarította a peront, tavasszal pedig virágokat ültetett a kertekbe, a függő virágtartókba, és gondozta is a növényeket. Főleg ez volt a dolga, ezért kapta a fizetését, ő felelt azért, hogy rendben legyen a vasútállomás és környéke.

Mára eltűntek a szolgálatos vasutasok. A régiek nyugdíjba vonultak, újakat pedig nem vettek fel, mert úgy ítélték meg, hogy nincs rájuk szükség. A nemdohányzó várótermet szolgálati helyiséggé alakították át, és ezzel olyan kicsire zsugorodott az utasok számára megmaradt hely, hogy éppen-csak elférnek benne a hajléktalanok, akik időről időre ott ütnek tanyát. Berendezkednek, megágyaznak maguknak a padon, ott költik el a vacsorájukat, a vonathoz érkezők pedig szinte kellemetlenül érzik magukat és igyekeznek minél nesztelenebbül átosonni az alvók között az ajtótól a pénztárig.

Maga a váróterem figyelemre méltó: megfejthetetlen okok miatt kettéosztották, két lyuk-nagyságú helyiséget alakítottak ki ezzel. Az első csak az ajtón keresztül kap némi fényt, világítás valószínűleg nincs benne, vagy ha van, hát végérvényesen elromlott, szerencsére a következő helyiség rendelkezik ablakkal. Ez részben jó, mert megkönnyíti a tájékozódást, másrészt kellemetlen, mert láthatóvá teszi a falakat, amelyeket jobb lenne nem látni. Arról, hogy mikor festették ki legutóbb a termeket, nincs információnk, de az biztos, hogy évekkel ezelőtt történhetett. Nem zavarja a fenntartót a látvány, nem fordít rá figyelmet és nem költ pénzt: minek? Úgyis újra összefirkálják!
Vitathatatlan, hogy egyre inkább elővárosiasodunk. Sűrűbben közlekednek a vonatok, lerövidült a menetidő, most pedig megalakult a Budapesti Közlekedési Szövetség. Szeptembertől itt az egyesített bérlet és belátható időn belül megvalósul a tarifaközösség is.

Egyedül az utazási kultúra várat magára. Lepusztult várótermek, szemetes peronok jelzik, hogy a vasút egyelőre nekünk van, de nem értünk. Nem tart érdemesnek bennünket arra, hogy emberi körülmények között várakozzunk, hogy tiszta kocsiba ültessen minket, hogy nyitva hagyja előttünk az illemhelyet. Hogy mikor áll be mindebben változás, arról nincs elképzelésünk. A nagyobb baj az, hogy a MÁV-nak sincs.