Az EU-ban a vér nem árucikk, a donorok önkéntesen és humánus megfontolások alapján tartják oda karjukat évente akár több alkalommal is. A véradásokat szervezők azt mondják, nincs visszaesés, nagyjából változatlan a jelentkezők száma, ugyanakkor vannak, akik a szomszédos országban vállalkoznak a donorszerepre, mégpedig azért, mert ott a plazmaferezisen résztvevők 25-50 euro közötti, úgynevezett térítési díjat kapnak.
Térítési díj nálunk is létezik, akik igényt tartanak rá, 1400 forinttal lesznek gazdagabbak. Vannak olyanok, nem is kevesen, akik kimondottan a pénzért jelentkeznek plazmadonornak. Egyetemisták ezzel egészítik ki az ösztöndíjukat, de a hajléktalanok közül is többen így tesznek szert szerény jövedelemre.
Magyarországon a hatvanas években szűnt meg a pénzért való véradás, akkoriban egy-egy alkalomért 240 forintot fizettek, és ha figyelembe vesszük, hogy az átlagfizetés alig haladta meg az ezer forintot, akkor eléggé tisztességesen díjazták a véradókat. Aztán maradt az önkéntesség, a segíteni akarás, az áldozatkészség: "ma én adok, de lehet, hogy nemsokára nekem lesz szükségem más vérére."
A magyar véradók egyesülete egy ideje próbálja elérni, hogy valamilyen módon honorálják azokat, akik éveken át, rendszeresen áldozatot hoznak. Több ötletük is volt: a sokszoros véradók kapjanak egy év nyugdíj-korkedvezményt, emeljék fel a térítési díjat ötezer forintra, de azt is elképzelhetőnek tartották, hogy a rendszeres donorok árengedményeket kapjanak például a gyógyszertárakban. A kérések sajnos nem találtak meghallgatásra.
Mint mindenben, ebben is van, aki meglátta a nagy lehetőséget. Ha nálunk 1200 forint a térítési díj, egy országgal odébb viszont ennek a négy-ötszöröse, akkor nem itt, hanem ott kell jelentkezni plazmadonornak. A vérprofi hirdetéseket ad fel, utasokat keres a "vérbuszra", amely az igénytől függően hetente egyszer, de akár többször is elviszi a vállalkozó szelleműeket a határon túlra, egyenesen az ottani plazmaferezises állomás kapujáig, ahol megvárja, majd vissza is fuvarozza a csapatot a kiindulási pontra. Mindezért 5200 forintot vehet kézhez minden résztvevő, ráadásul ezt havonta kétszer is megteheti, mert plazmadonor sokkal gyakrabban lehet az ember, mint véradó.
Igaz, hogy a kiutazóknak egy egész napot erre kell áldozniuk, de minden bizonnyal mérlegelnek, és úgy döntenek, hogy az idejük ennél kevesebbet ér, ezért vállalják a tortúrát. A szervező jutalékot kap a központtól minden donor után, tehát neki mindenképpen megéri.
Kérdés, hogy összességében nem lenne-e hasznosabb itthon tartani a vért és a plazmát? Nem is kellene mást tenni, mint körbekérdezni a szomszédos országokban érvényben lévő szabályokat, és megállapítani egy versenyképes térítési díjat. Nem feltétlenül azért, hogy megfordítsuk az irányt, és a jövőben Magyarország legyen a vérturizmus célpontja, hanem, mert ennek az lenne az üzenete, hogy a vér valóban érték, másrészt azok, akik most havonta kétszer egész napokat buszoznak, kisebb energia-ráfordítással is hozzájuthatnának a pénzükhöz.
