A temetkezési vállalkozás megnyitásához a maga részéről nem is járult hozzá, ez azonban nem volt akadálya annak, hogy az önkormányzat megadja az engedélyt. Felháborítónak tartja, hogy egy piacon ilyen szolgáltatás üzemeljen. Az ellenvetésre, hogy nyilván sem koporsókat, sem halottakat nem fognak keresztülszállítani a területen, azt válaszolja: ugyan, kinek van kedve leülni és megenni egy fagylaltot olyan helyen, ahol ki-be járnak a síró-rívó, fekete ruhás gyászolók. A problémát saját internetes blogján is felvetette, ahol többen is megerősítették: sehol az országban nincs ilyen! Szerinte a többi árus, sőt a vevők is hasonlóképpen éreznek a piacon, csak nem mernek, vagy nem akarnak hangot adni a véleményüknek.  

A SZIGÜ Pest Megyei Temetkezési Zrt. piactéri irodájában Mile Jolán ügyintéző fogad. Mint mondja, cége több évtizedes szakmai múltra tekint vissza. (A SZIGÜ az 53 éve alapított Pest Megyei Temetkezési Vállalat jogutódja.) Központjuk Vecsésen van, de több telephelyet is működtetnek a környéken. Korábban a százhalombattai temetőt is ők üzemeltették. A piactéri irodát augusztusban nyitották, egyelőre igyekeznek megismertetni magukat a várossal.
Hallott a szomszédos üzlettulajdonos elégedetlenségéről, de úgy tudja, rajta kívül senki más nem emelt kifogást az iroda ellen.

A diszkrét, elfüggönyözött portál mögött íróasztal és székek várják a betérőt, aki katalógusból válogathatja ki a végső búcsú kellékeit. Ezek közül néhány bemutatódarabot a szintén elfüggönyözött hátsó helyiségben is tartanak. Dobozba csomagolva érkeztek ide – hangsúlyozza az ügyintéző. A megrendelt koporsókat, fejfákat, urnákat közvetlenül a temetkezési helyre szállítják majd, ami azt jelenti, hogy sem ilyesmit, sem egyebet, ami a végtisztességre emlékeztet, nem lehet majd látni a piacon.

Amikor a síró-rívó hozzátartozókra terelem a szót, azt mondja, aki idáig eljut, az többnyire már túl van a síráson, de természetesen nem is ez a lényeg. A szolgáltatásuk rendkívüli diszkréciót és tapintatot kíván. A legelső, amit egy-egy ügyfél érkezésekor tesznek, hogy leültetik és becsukják mögötte az ajtót.

A piactéri asztalok mellett árusok egy kisebb csoportja kávézik. Névvel senki sem szeretne nyilatkozni az ügyről, de véleménye mindenkinek van. Egyikük azt hangoztatja, neki mindegy, milyen bolt nyit a piactéren, a másik meg éppenséggel nem a temetkezési vállalkozást, hanem a kocsmákat, a padokon fetrengő és mindent összehányó részegeket tartja felháborítónak. A harmadik úgy véli, Veres Jánosnak igazából az a baja, hogy nem az ő üzletét vette igénybe a kegyeleti szolgáltató.

Az említett üzlet valóban megüresedik. Az itt működő zöldséges elárusítónője megerősíti, hamarosan kiköltöznek, mert a forgalmuk olyannyira visszaesett, hogy nem tudják már kigazdálkodni a bérleti díjat. Nem mennek messzire, a bolttal szembeni három asztalon árusítanak a jövőben. A temetkezési iroda egyébként őt sem zavarja, úgy véli, senkinek sincs ellene kifogása a piacon.

Az árusokkal folytatott beszélgetésből azonban kiderül, akadt azért, aki furcsállotta, miért nem egy félreesőbb helyen nyílt a kegyeleti szolgálat. A beszélgetést hallva közelebb lépett egy középkorú nő is, aki nem itt dolgozik, de vásárlóként gyakran jár a piacra. Azt mondta, mélyen felháborítja az iroda megnyitása ezen a forgalmas helyen, ahová ráadásul kisgyerekek is járnak. Szerinte nem jó a szemnek, ha ilyesmiket lát, a koporsókat eldugott helyen kellene tartani. Amikor az árusok kórusban hurrogják le, hogy nem is fog koporsókat látni, mert „se ki, se be nem visznek semmit”, megsértődik, hogy belé akarják fojtani a szót. A néhány percre hangosabbá váló vitát az egyik boltos zárja le: „Értse már meg, élni és élni hagyni – erről van itt szó.”

A felháborodott hölgy továbbsétál, az iroda pedig szolidan, csöndesen tovább várja az ügyfeleket. Mert nyilván halni is hagyni kell.