Aki részese volt az idei, immáron 16. Summerfestnek, annak egyáltalán nem ismeretlen ez a mottó. Akik otthonukba fogadták a külföldi vendégeket, akik tolmácsoltak, csoportot kísértek, önkéntes munkával járultak hozzá a fesztivál sikeréhez, bemutatták a magyar tánckultúrát, vagy részt vettek akár csak egy programon, tudják, hogy Százhalombattán idén is megtörtént a csoda. Talán egy kicsit elfogult vagyok a témában, hiszen néptáncosként jómagam is hozzá teszem a részem a Summerfesthez, de úgy gondolom, mindegy, hogy az ember a színfalak mögül, vagy a nézőtérről figyeli az eseményeket. Aki csodát szeretne, az innen is, onnan is megláthatja.
A magam kis csodáját idén először a Welcome to Hungary című programon találtam meg. Ez az a gálaműsor, amit a Forrás Néptáncegyüttes ad a külföldi vendégek részére, így mutatva be a magyarok néptáncát. A műsor egy filmvetítéssel kezdődött, ami Magyarországról szólt. Néma csend volt a nézőtéren, én meg azon gondolkodtam, vajon eddig mennyit tudtak ezek a külföldiek az országunkról. Tudták-e, hogy Budapest a főváros, hogy magyar a hivatalos nyelv, és hogy – egyelőre legalábbis – forint a fizetőeszköz? Aztán miközben a filmet néztem a Budai Várról, a Lánchídról, a Hortobágyról és a többi magyar gyöngyszemről, egy kicsit mást is megláttam. A táncos társaimat, akik csillogó szemmel nézték a vetítést, és egyik-másik néha lelkesen megjegyezte: „Hát igen, a Parlament! Kár, hogy Tihanyt a valóságban nem fogják látni! Jé, Hollókő is benne van! Meg a Rubik-kocka! Láttad? Az a Szépművészeti volt!”
Büszke voltam rájuk és büszke voltam Magyarországra, büszke voltam rá, hogy ápolom a magyar kultúrát. Sejtettem, hogy a többiek is azt érzik – ha csak egy kicsit is -, amit én: jó magyarnak lenni.
Ez volt az én első kis csodám, ami az idei Summerfesten rám talált.
