Még jócskán a repülőgépút és az új környezet hatása alatt volt mindenki, mikor a Kisforrás Néptánccsoport teljes gőzerővel robogott egy apró buszon Isztambul felé. A jármű egyik felét a hatalmas bőröndök foglalták el, úgyhogy esélyünk sem volt moccanni, bár időnként kénytelenek voltunk a hajtűkanyarokban egyik vagy másik irányba dőlni.
Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Ha kinéztünk az ablakon, mindenütt több száz éves dzsámik csillogtak és fejkendős nénik tekintete kísért minket, ha pedig a benti eseményekre figyeltünk, akkor a dobhártyaszaggató török zene ráncigálta figyelmünket a mesés kelet felé. Mindannyian heves vitában latolgattuk, hogy vajon milyen is lesz ez az Isztambul, és a család, akiknél lakni fogunk majd.
Ám jó adag kíváncsisággal vegyes jókedvünk menten alább hagyott, mikor megérkeztünk a beykozi iskola parkolójába. Hirtelen fel is fogtuk, hogy mire vállalkoztunk pár héttel azelőtt, mikor szó nélkül igent mondtunk a török meghívásra. Hiszen most jött el az idő arra, hogy élőben is török emberekkel találkozzunk…
Nos, a buszban általánosan eluralkodott az a vélemény, hogy jobb, ha inkább fennmaradunk. A törökök meg lent. Így minden jobb lesz. Ám összeszedtük bátorságunkat, és elindultunk lefelé.
Nos, a török emberek is pontosan olyan kíváncsisággal rohamoztak meg bennünket, mint amilyet mi éreztünk idefelé. Mindenütt ámuló tekinteteket és sugdolózó arcokat láttuk. Próbáltunk biztonságba húzódni a nagy sárga iskolaépületbe, melyről összehúzott szemöldökkel tekintett le ránk a nagy Mustafa Kemal Atatürk. Ám odabent is hasonló tömeg fogadott bennünket. Néhányunkat már el is kapott egy-egy pótszülő, hogy virágot nyomjon kezükbe, őket sikeresen kimentettük.
De jött a második próbatétel. A nagy kiválasztás. Hiszen be kellett osztani, hogy ki mely családhoz kerüljön. Ráadásul egy családhoz csak egy ember mehetett, még annyi menedékünk sem maradt, hogy párosával osszanak be minket.
Már bent is állt az első pótmama, aki izgatottságában ropogtatta a kezét. Hamarosan kiderült, hogy közülünk kit fog a hátralévő héten szálláshellyel ellátni. Egyik társunkat kiválasztották, akit bíztató tapsviharral búcsúztattunk. Eggyel kevesebben maradtunk. Csak ekkor kezdtük felfogni elvesztett barátunk hiányát. Amikor már késő.
Lassan mindenki megkapta saját török vendéglátóját. Fantáziálni kezdtünk. A fiúkból janicsárokat, a lányokból háremhölgyeket fognak nevelni, és talán évenként egyszer láthatjuk majd családunkat is. De a legnagyobb meglepetés csak eztán ért minket. Hiszen kiderült, hogy mindenféle előzetes gondolatokkal és sztereotípiákkal ellentétben a törökök is teljesen átlagos emberek. Ugyanúgy kelnek fel és fekszenek, esznek és isznak, lélegeznek és autót vezetnek, mint bárki más. Akárcsak Magyarországon.
Ám ez így, teljes pontossággal mégsem igaz. Ők mégsem átlagosak. Hiszen átlagon felüli kedvesség és szeretet van bennük. Átlagon felüli kíváncsisággal próbáltak kommunikálni velünk, még ha csak annyit is tudnak angolul, hogy „Hogy hívnak?”, vagy „Honnan jöttél?”. –Én magam is hosszas eszmecserét folytattam szomszédunkkal a török politikai helyzetről egy Török-Angol szótár segítségével.-
Átlagon felüli mennyiségű élelemmel látják el az idegent, aki nem is idegen. Az első perctől fogva a család tagja. Mintha már ezer éve ismertük volna egymást, egy elszakadt családtag lennék, aki néhány hétig Magyarországon volt, és hazatért. Ezt a megtiszteltetést nem törölheti el országhatár, hiszen még mind a mai napig levelezünk.
Vendégszeretetük határtalan. A külföldiek előadásai, és a külföldiek maguk is mindig hatalmas sikert arattak, a műsorok egész sportcsarnokokat töltöttek meg. A hazaszeretetük is határtalan. Nemzeti ünnepnapjaikon minden épület falán a nagy előd, Atatürk két méter magas arcát lehetett látni, a himnuszt teljes hangerővel és lelkesedéssel énekelték, és amint meglátták saját néptáncosaik műsorát, rögtön ovációban törtek ki, némely álló személy még együtt is táncolt velük.
És nekünk mindebben részünk volt. Ám nem volt azért minden fenékig tejfel… Hiszen az ottlétünk félidején, mikor már mi is kezdtünk kicsit törökök lenni, nagy „megrázkódtatás” ért minket.
Új családhoz kerültünk.
Még csak rebesgették a hírt, mikor már az egész csoportra rászakadt az évszázadok óta gyülemlő fekete esőfelhő. „Ez hogy lehetséges…biztos csak valami félreértés…de hát nem hagyhatom őket…a kisgyerek is sírt, mikor elmondtam…mi lesz most velünk…vége a világnak…”
De ekkor sem csüggedtünk el, -pláne azok, akik a régi családnál maradtak- és újult lelkesedéssel néztünk elébe az eseményeknek. Hiszen jó látni azt, hogy ennyi ember kíváncsi a magyarokra, és ennyien szeretnének vendégül látni azt a nemzetet, aki a törökök legjobb barátja.
Úgyhogy tovább folytatódott a török vakáció, hiszen a kemény előadások és a fárasztó munka ellenére egy pillanatig sem csüggedtünk, és egy pillanatig sem fogyott el az energiánk. Mert ilyen emberek között ez lehetetlenség.
Igaz, hogy csak kétszer voltunk városnézésen, és az ezernyi csoda közül csak a Topkapı Szerájt és az Aja Szófiát láttuk –a bazárt ki ne hagyjam- , de ez alatt a hét alatt többet tudtunk meg Törökországról és jobban megismertük a török népet, minthogyha elolvastunk volna bármely Lexikont, végigültünk volna bármely földrajzórát vagy végigjártunk volna bármely szervezett kulturális túrát.
Hiszen megismertük a leírhatatlant, a megfizethetetlent és a megfoghatatlant. A török életstílust, életvitelt és szeretetet a saját bőrünkön tapasztaltuk és megismertünk egy –némelyek két- valódi török családot, valamint több száz valódi török embert.
Azt hiszem, a csoport minden tagja egyetért a híres mondással: „Ne mutlu türküm diyene!”, vagyis boldog az, aki töröknek mondhatja magát.
