A 21 éves lány

Egy átlagos hétköznapon ültem a buszon a pesti forgalomban. Unottan néztem a fel- és leszálló utasokat, mindenki szürke volt és sietős. Az egyik megállónál azonban feltűnt valaki: egy fekete ruhás, középkorú nő. Zokogott. Mindenki őt nézte, de senki se szólt hozzá. Arcát a tenyerébe temetve ült le mellém. Nagyon megsajnáltam, de egyúttal zavarban is voltam. Segíteni szerettem volna, de nem akartam tolakodni. Egy idő után az együttérzés úrrá lett aggályaimon, és megkérdeztem:
- Segíthetek valamiben?
Csodálkozva rám emelte tekintetét, egy hosszú pillanatig elakadtak a könnyei. Aztán nagyon halkan, sírástól rekedtes hangon ennyit mondott:
- Meghalt a huszonegy éves lányom – majd elfordult.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Erre nem számítottam. Összeszorult a torkom. Nem tudtam, mit mondani. A „sajnálom” olyan üresen, semmitmondóan hangzott volna. Inkább nem is mondtam semmit. Csak megöleltem némán a gyászoló anyát. Megöleltem én, a huszonegy éves lány.