Ki ne emlékezne az első tanítójára? Arra, aki megismertette a betűk vonalvezetésével, a számok misztikumával, türelemmel magyarázta el újra meg újra ugyanazt, és nem haragudott, ha csak ötödszörre értettük meg. Aki észrevette, ha nem boldogulunk valamelyik betűvel, odajött, megfogta a kezünket, segített megrajzolni, és velünk örült, ha végre sikerült. Aki ráébresztett bennünket arra, mennyire szépek a mesék, és milyen nagyszerű érzés, ha mi is választékosan tudjuk megfogalmazni gondolatainkat. Aki énekelni tanított minket, előbb csak egyszerű dalocskákat, majd egyre nehezebbeket, hogy fokozatosan nyíljon ki a fülünk a dallamok világára. Tőle tanultuk a torna alapjait, még akkor is, ha annak idején talán nem volt tornaterem, és csak az osztályteremben, a padokon végeztük a gyakorlatokat.
Később más tanítók, tanárok jöttek. Volt, aki nem hagyott nyomot bennünk, de volt, akit azóta is számon tartunk: érdeklődünk felőle, emlegetjük szavajárását, és kimondatlanul is tudjuk: személyisége erős hatást gyakorolt ránk, nélküle nem lettünk volna azzá, akivé váltunk. Példát adott nekünk, amelyet azóta is követünk, úgy cselekszünk, úgy gondolkodunk, úgy alkotunk véleményt, ahogyan tőle tanultuk.
Pedagógusnak lenni nem könnyű feladat. Az óvónőnek, tanítónak, tanárnak a tudás átadás mellett más dolga is akad. Segíteni a gyengéket, hogy erősek legyenek, hitet adni nekik, hogy merjenek bízni önmagukban, és támaszt nyújtani, amikor a gyerek körül elfogynak a kapaszkodók, mert széthull a család. Nevelni, mert a munka után loholó anyáknak és apáknak egyre kevesebb energiájuk marad a felnövekvő nemzedékre.
