A 16 éves Klara Keane az USA-ból, New York államból érkezett az Arany János Általános Iskola és Gimnázium 10. évfolyamába. Gördülékenyen, frissen beszélgettünk mindenféléről – természetesen magyarul.

- Bejelentkeztem a YFU-nál (Youth For Understanding), írtam valamit magamról, így készült egy füzet, amiből a családok választhattak gyerekeket. Az iskolát már az iroda szervezte nekünk. Voltak táborok: az elején, a közepén és a végén, hogy a nehézségeinkről tudjunk beszélni, akadtak, akik családot cseréltek, némelyik diák többször is. Volt, aki hazament, mert beteg lett, és egy fiút haza kellett küldeni, mert drogozott.

- Te mivel töltötted itt a szabadidődet?
- Zeneiskolába jártam például, kürtön játszom. Ez volt a legnehezebb magyar szó az „ü” miatt… Hamar megtudtam, ha „u”-val mondom, az nem szép szó. Ezért inkább úgy mondtam, hogy „hangszerem”, „cuccom”… A zeneiskolában mondták, hogy menjek rajzolni Bandy bácsihoz. Kíváncsiságból megnéztem, és tetszett. Kér, hogy péntekenként van, mert minden bulit pénteken rendeznek.

Klara sok jóbarátra talált: diáktársai között, a „nővérét” és annak barátait, valamint rendszeresen próbált a Körösi Alapfokú Művészeti Iskola Fúvószenekarával, az évadzáró koncerten játszott is velük.

- Mit tudtál Magyarországról, mielőtt idejöttél?
- Megnéztem az Interneten, de nem sokat találtam, csak annyit, hogy jó hely. Találkoztam valakivel, aki már volt itt, meg apukám is volt, de ők olyan „öregek”. Ilyeneket mondtak, hogy „szépek az épületek”, meg hogy „érdekes”. A nővérem meg azt mondta, a nyelvet ne is próbáljam megtanulni! A harmadik legnehezebb. Ő nyelvtanulási módszereket tanul, sokat segített. Ha nem tanultam volna meg magyarul, nem tudtam volna senkivel beszélni, mert kevesen beszélnek angolul. Most középfokon levizsgáztam, de még nem tudom, milyen eredménnyel. Volt, aki azt mondta: „ahhoz képest, hogy amerikai vagy, nagyon szépen megtanultál magyarul…” Mintha fél lábam lenne, mégis milyen szépen megtanultam járni…

- Voltál már Európában korábban is…
- Igen, mert anyukám német, voltunk Németországban, megvan a német útlevelem. Az amerikai elveszett, mielőtt jöttem. Ezért amikor voltunk a YFU-val a Parlamentben, nekem a német útlevelemmel nem kellett belépőt vennem. Mert, aki nem európai, annak kellett.

- New York államból érkeztél, de úgy hallottam, nem biztos, hogy oda is fogsz hazamenni.
- Apukámnak október óta nem volt munkája a válság miatt. Anyukám ingatlanügynök, de most senki nem akar házat venni. Skype-on beszélgettünk, így tudtam meg, hogy két napja az apám talált munkát Miamiban. Szóval, még nem tudom, hogy hova megyek haza…

Kato Ryutaro Japánból, Tokióból érkezett Százhalombattára, és a Széchenyi István Szakközépiskolába járt. Először a befogadó anyukát – Rédli Évát – kérdeztem, honnan jött az ötlet?

- Seira (aki két éve vendégeskedett itt, szintén Japánból) befogadója, Násztor Éva, aki „YFU-angyal”. Ő mondta, hogy van itt egy japán fiú, nem fogadnánk-e be? Fanni lányom, aki akkor 17 éves volt, nagyon ellenezte – de végül ő szerette meg a legjobban. Örültem, hogy kapok egy precíz, pontos, rendes, igazi japánt – ehhez képest kaptam egy szétszórt gyereket, amilyenből már van kettő. Voltak nehézségeink, akárcsak a saját kamaszaimmal. Ő például eleinte egyáltalán nem beszélt. Azt hittem, valami nagy baj van. Elkezdtem magamról beszélni. elmondtam neki, hogy ez nekem rossz, ha nem tudom, mit érez. Amikor szóra bírtam, megtudtam, hogy egy zárt doboz. Mondta is, hogy életében nem beszélt és nem nevetett ennyit, mint itt nálunk.

- Miért indultál el és miért éppen Magyarországra? – kérdeztem Taro-t.
- Változást akartam. Amerika unalmas, mindenki odamegy. Én Izlandra szerettem volna, de oda nem volt YFU program. Otthon sem beszéltem. Szokásból. Én Japánban sem vagyok japán. A családom is ilyen, ők is furcsák. De láttam, hogy Évi szomorú volt miattam.
Taro továbbra sem lett fecsegő, de Fábián Fanni (a „nővér”) szívesen tolmácsol.

- Mondjam helyette? Úgyis belelátok a fejébe… Szereti a kis utcákat, azt, hogy nincs tömeg, és hogy nincsenek közlekedési lámpák, hanem körforgalom van. Szereti, hogy látszanak a csillagok, nem úgy, mint Tokióban…

- Amikor anyukádtól hallottad, hogy lesz egy japán testvéred, nagyon tiltakoztál. Mitől változott ez meg?
- Megláttam, hogy fehér, deszkás cipője van… Elkezdtünk kézzel-lábbal, magyarul, japánul, angolul beszélni egyszerre. Ez volt a „middle-language”.

- Milyen tervekkel mész haza Tokióba? – fordulok újra Taro-hoz.
- Egy éve nem voltam otthon. Ha hazamegyek, beszélgetni fogok az apukámmal. Nem tudom, mi van most otthon. A nyári szünetben dolgozni szeretnék, kell a pénz mindenre: zenekart akarok alakítani, szeptemberben pedig vissza szeretnék jönni Magyarországra.

A százhalombattaiak több alkalommal – Városi Költészetnap, Arany Gála, Japán Nap az IKSZ-ben – találkozhattak Taro-val és gitárjával. Mert ez a nem túl beszédes fiú, ha kezébe vette a hangszerét, esetleg még énekelt is hozzá, elvarázsolta a közönséget.

Cserediáknak lenni óriási kaland. Sajátos indíttatás kell, hogy egy 16 éves nekivágjon egy ilyen nagy útnak. Hogy ezekből az élményekből, mi marad meg bennünk, és mit változtat rajtuk, idővel majd kiderül.