Szabó Edina a fóti gyermekvárosban nőtt fel. Itt dolgoztak testneveléstanár szülei. Mindketten kézilabdáztak, édesapja az első osztályban. Nagybátyja szintén válogatott játékos volt, később a női válogatott edzője, majd a Spartacus trénere. Edina a gyermekvárosban "hatalmas családban" nevelkedett, a sport és a közösség meghatározóvá vált az életében. Ma is igényli, hogy legyen kikkel megosztani örömöt és bánatot, igazi csapatemberré vált.
Középiskolás korában a Vasashoz került, amire szintén csodálatos közösségként emlékszik, remek edzőkkel, sikeres bajnokcsapattal és jól működő utánpótlással. Akkori edzői – Csenki Zsuzsa, Liskáné Balogh Zsuzsa, Gódor Mihály – döntően befolyásolták emberi, szakmai fejlődését. Kollégaként, tanárként azóta is "vissza-visszatérnek". Balogh Zsuzsa budaörsi edzővel például az Érden és vonz?skörzetében müködö Németh Helga utánpótlásprogramban tevékenykednek, amelybe mostanra több mint ezer gyereket sikerült bevonni.
Vasas ösztöndíjjal került a testnevelési főiskolára, ahol testnevelőként diplomázott, majd rögtön ezután beiratkozott a közgazdasági egyetem pénzügyi szakára, mert a tanulást mindig a legfontosabb értékek között tartotta számon.
A TF óraadójaként, a közgazdasági egyetem esti hallgatójaként, a Spartacus és a válogatott játékosaként talán kicsit túl is pörgette magát. Amikor aztán – szintén nagyon fiatalon - férjhez ment az ugyancsak válogatott Borsos Attilához, másféle, de mindig új kihívások elé állította az élet. Férjét előbb a francia bajnokcsapathoz szerződtették Nîmes-ba, majd Párizsba, azután Chambérybe, neki pedig mindig mindent újra kellett kezdeni. A változások, a költözések, az idegen kultúra és nyelv elsajátítása, a sokszor nem könnyű beilleszkedés az élet iskoláját jelentette számára. Kijárta és nem is akárhogyan, hiszen 2003-ban a francia női válogatott általános menedzsereként jött haza. Talán az sem véletlen, hogy minden állomásra élete csodálatos szakaszaként tekint vissza, amely során rengeteget tanult, adott és kapott. Pályája jól példázza, hogy utóbbi kettő csak együtt működik.
Így emlékszik a három Székesfehérváron töltött évre is, amely során Rácz Mariannal egy nehéz lelkiállapotban, nagy nyomás alatt álló csapatot sikerült feloldaniuk és eredményessé tenniük. 2005-ben a Cornexi-Alcoával EHF-kupát nyert, mégis leváltották. Hogy miért, arra sokféle magyarázat létezik, legegyszerűbb és legtényszerűbb, hogy nem voltak meg a feltételei a továbblépésnek.
Egyébként nem gondolja, hogy folyamatosan menetelni kell. Ha valaki nagyot nyer, azt legalább olyan nehéz feldolgozni, mint a kudarcot. A sikerekhez viszont arra is szükség van. Ha nehézségek nélkül is lehetne eredményesnek lenni, ugyan mi értelme lenne az egésznek?
Edzőként is a közösséget tartja a legnagyobb értéknek. Önmagában ugyanis nem elég a bajnokcsapat. Olyan klubhoz jó tartozni, ahol mindenki jól érzi magát, ahol működik az utánpótlás, és amely a szurkolók számára is szerethető. Az Érd jelenleg ilyen.
Amikor arról kérdezem, mennyiben más a kézilabda a franciáknál, mint nálunk, elsősorban a versenyszellemet említi. Ott talán jobban elfogadják, hogy nem lehet mindenki első, nem lesznek boldogtalanok a kilencedik helytől, örülnek, hogy játszhatnak. Persze, nincs is olyan hangulat, akkora érdeklődés a meccsek iránt. A mi "másságunknak" megvan a pozitív oldala is: a küzdeni tudás, hogy mindig a maximumot akarjuk nyújtani.
A magyar kézilabda sikerei mögött véleménye szerint mindemellett a sok-sok tehetséges, ügyes gyerek és a nagyon felkészült, elhivatott utánpótlás-edzők állnak. Fontos az is, hogy a sportkarriert értékesnek tartja a társadalom, amiért érdemes áldozni.
Egy feltörekvő csapat női vezetőedzőjeként nincs könnyű helyzetben. Erősnek, olykor keménynek kell lennie, ugyanakkor mindig tudatában van, hogy az Érd sikersztorija nem róla szól, ő csak a maga részét teszi hozzá, méghozzá úgy, hogy az egész akkor is jól működjön, ha esetleg már nem ő lesz az edző. "A játékosok teszik sikeressé a klubot, emellett nyilván számít a vezetőség hozzáértése, ember- és szakismerete, igénye, valamint az is, hogy mindent megbeszélünk, minden döntést közösen hozunk" – mondja erről.
Az utóbbi tizenöt évben az összes jelentős világversenyen részt vett, része volt a nemzetközi körforgásnak, amely komoly emberi és szakmai tapasztalatokkal vértezte fel. Jó együttműködő képességét a gyerekkortól tapasztalt közösségi élmények mellett a "dupla kultúrának" is köszöni.
Amikor az eredményesség további titkairól faggatom, így felel: "Nekem nem kell, hogy személyesen sikeres legyek. Fontosabb motiváció és öröm, ha másokkal együtt jól érzem magamat." Belső erejét, tartását igyekszik a lányoknak is megmutatni, átadni. És hogy mire épül ez a valóban bámulatos stabilitás? Az első számú prioritásra, a családra, azután pedig a másodikra, a munkára, amibe maximálisan, minden erejét beleadja.