Aki szerencsésebb, hamar belátja, hogy bizonyos döntéseket meg kell hoznia, és gyorsan átesik a krízisen. Aki kevésbé, annak élete végéig keserű íz marad a szájában, mert lemondott valamiről, ami pedig fontos, ami nélkül nem kerek a világ.

Aki elég bölcs, a szívére hallgat, és megvalósítja álmait. Vagy elég bölcs, és évtizedek múltán, mosolyogva meséli tátott szájú unokáinak: hja, kérem, lehettem volna én is tűzoltó, balettáncosnő, űrhajós…

Én is lehettem volna űrhajós. Ismerősöm ismerőse beajánlott a bázisvezetőhöz, aki akkora tekintély volt a szakmában, hogy már attól megilletődtem, hogy fogad. Kaptam időpontot, bázisvezető viszonylag türelmesen végighallgatott, majd megkérdezte, van-e fogalmam róla, mekkora áldozatokkal jár az űrhajóslét. Hektikus például a munkaidő: van, hogy semmit se kell csinálni, de olyan is, hogy estére se érek haza. Nem bánok semmilyen áldozatot, csak hadd legyek űrhajós – mondtam -, hisz ezzel szakmai elképzeléseim netovábbja teljesülne. Ott hagytam a referenciákat, és néhány nap múlva telefonált a bázisvezető titkárnője. Felvettek! A lánykérés után ezek a szavak voltak életemben a legédesebbek fülemnek, magamban ismételgettem, ízlelgettem őket.

Este aztán végiggondoltam, mi mindent kell elintéznem, hogy a megadott napon munkába állhassak. Egyebek mellett szólnom kell a bölcsiben, hogy a gyerek mostantól ott fog aludni ebéd után. Erre a gondolatra hirtelen forró könnyekre fakadtam, nem is értettem, miért bömbölök, hisz szakmai álmaim netovábbja teljesült, a korosztályomban pedig szinte mindenki bölcsődés volt. Az én gyerekem is ki fogja bírni.

Az első munkanapon valósággal csodálatba ejtett a szigorú beléptető-rendszer, a hatalmas, csupa üveg és fém épület, a sok modern gép, s az elhivatott, okos kollégák, akik ugyanazért lelkesedtek, amiért én. Igaz, a próbaidőre, csak „jelképes összegű fizetést” ajánlottak, de az is duplája volt annak, amit előtte kerestem.

Remekül alakultak a dolgaim: főnökeim elismerően hümmögtek a munkámat látva, minden bizonnyal űrhajósnak születtem, mondták. Otthon azonban egyre rosszabbul ment minden. A lakásban vasalnivaló ruhakupacok és mosatlan edények között botladozó, elanyátlanodott férj és gyerek fogadott. Azt sem tudtam, mihez fogjak előbb: meséljem el a sikereimet, faggassam ki életem párját, hogy mitől ilyen szótlan, vagy álljak neki játszani a gyerekkel, aki már-már pityeregve követeli ezt. A mosogatnivalóról már nem is beszélve. Bent mindenki lelkes volt, otthon viszont egyre nehezebben sikerült lelket vernem a csapatba. Addig kiegyensúlyozott kislányom velünk akart aludni az ágyban, és késő estig ébren volt, aztán mindenféle megmagyarázhatatlan bajai lettek, holott addig sosem volt beteg. Nem a bűntudat nyomasztott, inkább azon törtem a fejem, hogy mégiscsak nekem kellene orvoshoz vinnem a gyereket, hogy a hétvégére várni nagyon szép, de a szülői értekezleteket hétköznap tartják…

Gyorsan döntöttem, egyetlen álmatlan éjszaka alatt. Másnap a kollégák csodálkozva néztek rám. Úgy nézel ki, mint aki egy hete nem aludt. Baj van? Már nem volt. Szépen búcsút vettem a bázistól.

Gyönyörű tavaszi nap volt, mint most. Még arra is jutott időm, hogy vegyek egy nagyon divatos sapkát és hozzá illő kendőt a gyereknek, és időben odaértem a bölcsődébe.

Ő a csoportszoba közepén állt egyedül. Már néhány lépésről éreztem – az orrommal -, hogy nagy bajban van. Ölembe kaptam, tisztába tettem, felöltöztettem, és ráadtam az új szerzeményeket is. Még jó hogy vettem, mert eléggé fújt a szél, és az öltözőszekrényben nem találtam semmi effélét.

Aztán a lányomat a nyakamba vettem, és ráérősen elindultunk hazafelé. Sütött a nap, fújt a szél. Nagyon boldogok voltunk így együtt, tisztába téve. Úgy éreztem, tűzoltó vagyok, balettáncosnő, és ha a kislányom most magasra felnyújtaná a kezét, minden bizonnyal elérné a csillagokat.