A szentmise nem arra való, hogy az ember a gondolataival játsszék, most mégis rakoncátlan gondolataimat nem tudom féken tartani.
Telis-tele a templom, három sorban kígyózik az áldozók sora. Férfiak, nők, felnőttek, gyerekek vegyesen. Sok-sok ismerős arc, szinte mindenkit ismerek. Aztán egy arc, ami ebben a környezetben újnak tűnik. Vajon mi játszódott le lelkében, hogy idejött. Valószínűsítem, hogy a közelmúlt családi tragédiája. Remélem, ezzel megtalálta a visszavezető utat, és megtalálja lelki békéjét. Szorítok neki.
Egyszer csak odajön hozzám egy régi-régi ismerősöm. Annyira meghatódom, hogy itt találkozunk, hogy magamhoz ölelem és megcsókolom. Vajon őt mi hozta ide? Bármi is legyen az, szívemből örülök. Talán valakije bérmálkozik, a gyermeke, esetleg unokája?
Már amikor a templom épült, tudtam, hogy várostörténeti esemény zajlik. Sokan másként élték ezt át. Mit akarok ezzel a templommal? Ki fog ide járni? Majd üresen fog tátongani! Kidobott pénz az egész! A válasz ezekre a kérdésekre pár év múlva született meg. Sok, és mindig több ember számára épült, sok és mindig több ember talál itt lelki megnyugvást, támaszt. Ezeknek az embereknek már akkor megmondtam, hogy ne nagyon hangoztassák véleményüket, mert unokáik, talán már gyermekeik sem fognak ennek örülni. Íme, most látom csak: az illető unokája áll a sorban. Remélem, sohasem tudja meg nagyapja véleményét a templomépítésről! Őt magát nem látom, de eljön annak is az ideje. Közben hallgatom a gitárszót, az énekkar énekét. Lassan beérik a gyümölcs, aminek fáját ültettem, ültettük.
Mise után azt mondtam a püspök úrnak: lassan, de biztosan magunk mögött hagyjuk szomorú és szégyenteljes múltunkat, lassan, de biztosan európai, keresztény várossá fejlődünk. Keresztényi türelemmel várjuk ezt az időt. Legfeljebb, ha tehetjük, egy kicsit lerövidítjük.
Már amikor a templom épült, tudtam, hogy várostörténeti esemény zajlik. Sokan másként élték ezt át. Mit akarok ezzel a templommal? Ki fog ide járni? Majd üresen fog tátongani! Kidobott pénz az egész! A válasz ezekre a kérdésekre pár év múlva született meg. Sok, és mindig több ember számára épült, sok és mindig több ember talál itt lelki megnyugvást, támaszt. Ezeknek az embereknek már akkor megmondtam, hogy ne nagyon hangoztassák véleményüket, mert unokáik, talán már gyermekeik sem fognak ennek örülni. Íme, most látom csak: az illető unokája áll a sorban. Remélem, sohasem tudja meg nagyapja véleményét a templomépítésről! Őt magát nem látom, de eljön annak is az ideje. Közben hallgatom a gitárszót, az énekkar énekét. Lassan beérik a gyümölcs, aminek fáját ültettem, ültettük.
Mise után azt mondtam a püspök úrnak: lassan, de biztosan magunk mögött hagyjuk szomorú és szégyenteljes múltunkat, lassan, de biztosan európai, keresztény várossá fejlődünk. Keresztényi türelemmel várjuk ezt az időt. Legfeljebb, ha tehetjük, egy kicsit lerövidítjük.
