Ha az ember munkából hazafelé menet számára értelmezhetetlen jeleket fedez fel a bejárati ajtaján, akkor hajlamos lesz arra, hogy hitelt adjon mindenféle híresztelésnek. Azokban sosincs hiány, minden közösségben vannak olyanok, akik bármilyen jelenségre kapásból képesek magyarázatot adni, lehetőleg ideget borzolót. A hír ugyanis csak akkor terjed futótűzként, ha rémisztő elemeket is tartalmaz.
Esetünkben a jelek indították el a lavinát: valakik valamilyen okból jeleket rajzoltak a lakótelepen egyes ajtókra, másokra azonban nem. Ebből aztán a furmányosok kikövetkeztették, hogy csak betörők lehettek a jelölők, illetve nem is a betörők, hanem az előőrs, a felderítő csapat, akik szemrevételezték a terepet és kiválasztották azokat a lakásokat, ahová érdemes betörni. A lelkek mélyén különös folyamatok indultak. Aki nem kapott jelet, akár fel is lélegezhetett volna, ehelyett kissé sajnálta, amiért nem került a kiválasztottak közé, nyilván azért, mert nem néztek ki belőle annyit, hogy megérje befeszíteni az ajtaját. A megjelöltek ezzel szemben fűnek-fának panaszkodtak, de úgy, hogy az dicsekvéssel is felért.
Az össznépi rettegést fokozta, hogy lábra kaptak a legendák, amelyek szerint egyetlen hét alatt tíz, tizennégy, tizenkettő lakásbetörés volt csak az Erkel körúton.
Furcsa módon a rendőrségnek nincs tudomása a bűnözési hullámról. Vagy azért, mert a károsultak nem tettek feljelentést (ami nehezen elképzelhető), vagy azért, mert valójában a kérdéses időszakban senki nem tört be sehova. A jelekről tudnak, ki is vizsgálták, és arra a megállapításra jutottak, hogy valószínűleg rovarirtó vagy ajtócserélő cégek rajzolták fel azokat munkatáraiknak szánt útbaigazításként. Ali babáról, pláne a negyven rablóról szó sincs.
Az ördög persze nem alszik. Nem árt, ha mindenki fokozottan figyel a javaira. Az értékeinket fenyegető veszély azonban semmivel sem kisebb vagy nagyobb, mint az év bármely időszakában, ezért továbbra se hagyjuk a kulcsot a lábtörlő alatt.
