Azért jó kortárs magyar szerzőket olvasni, mert hétköznapjainkból köszönnek vissza ismerős helyzetek, nevek, hírek szépirodalmi környezetben szépen megmagyarázva, értelmezve. Nagy szerencse az is, ha termékeny az olvasó szívének (szellemének) kedves író. Esterházy Péter éveken át kényeztette, vezette be a szépirodalomba rajongótáborát. Az utóbbi években – a 2000-es „Harmonia Caelestis”, majd a 2002-es „Javított kiadás” után – némileg alábbhagyott a tempó, de az utóbbi három évben újra került egy-egy friss könyve a polcokra. Az idei egy huszonhárom évvel ezelőtti ígéret beváltása. Az 1985-ös „A szív segédigéi” című gyászkeretes kötet a szerző édesanyjának halálát igyekszik feldolgozni. Hogy ez milyen nehéz, arról a zárómondat tanúskodik: „Mindezt majd megírom még pontosabban is.” A most megjelent „Semmi művészet” feltámasztja az elhunytat, akit az előző könyvből jobbára már kórházban, betegen ismerhettünk meg. Ez a könyv is kórházzal kezd, de ezúttal a szerző van ágyhoz kötve. Innen indul emlékezése a valóságosan létező, Bozsik Cucu kalapos boltjában vásárolt sárga turbánosra, a Hidegkutiért rajongó, de Puskással barátkozó („Ferencnek (és nem Öcsinek) szólította”), a parfümös, az Erzsébet királynőre hasonlító budai úrinőre, akit „nem érdekeltek az anyaklisék, ezért hol használta őket, komolyan kiszolgáltatottan”, „hol hidegen kifigurázta”. Esterházy nem megy messzire történetei kulcsfiguráiért, mindig ő maga az. Minden eseményt és minden személyt az ő szigorúan szubjektív szűrőjén keresztül ismerünk meg. Sokszor nem is lehet tudni, mi tény, s mi írói fantázia szüleménye. Például a feltámasztás e könyv esetében szó szerint értendő: a történet szerint anyja nem halt meg, ott áll most is a kórterem ajtajában, majd’ kilencven éves, és a nővérrel beszélget. Olyan zavarba ejtően valóságos, hogy Esterházy még egy efféle közhelyet is megenged magának: „az ember az anyja mellett újra gyerek lesz, hiába, mondjuk, ötvennyolc éves…”