A nagy nyelvjátékos könyve részben magáról az írásról szól. A Magyar Napló (kéthetente megjelenő irodalmi lap) számára 1990 és 1993 között írt gondolatmeneteket gyűjti egybe. Parti Nagynál úgy tűnik, mintha minden pillanat mélyén ott látná a magot, aminek szárba szökkenése csak rajta múlik. Játéklehetőség (hol vidám, hol szomorú és többnyire ironikus) számára minden, ami és aki szembejön. Semmi sem egyszerűen az, aminek a hétköznapi halandó látja. Minimum, hogy Lagzi Lajcsit Lakodalom Lajosként emlegeti, aki véletlenül sem metrón, hanem mélyvasúton énekel ki egy táskából.
Mély, borongós tisztelet árad írásából, amelynek elsősleges apropóját Ottlik újra és újra kezébe kerülő könyve, az „Iskola a határon” adja, és csak másodsorban az író 1990 októberében bekövetkezett halála. Nem nekrológot ír, hanem arról, hogy egyrészt milyen nehéz írni egy nagyszerű példakép erőteljes közelségében, másrészt mennyire nem lehet ellenállni az írás kényszerének ilyen erősen intellektuális ingerek között. „És azt gondoltam, Ottliktól az embernek akárhogy is írni támad kedve, persze, legalább ennyire el is megy: az akárhogy írástól feltétlenül.” Parti Nagy Lajos számára ez a felkérés (ez a munka), hogy kéthetente – ha tetszik, ha nem – három-négy oldalban eszmét kell futtatnia tulajdonképpen rutinfeladvány is, amilyen gyakorlatot minden, a fejét írásra adónak végeznie kell(ene). Hálás dolog, mert rákényszeríti, hogy karbantartsa legfőbb „munkaeszközét” – az agyát -, ugyanakkor rém nehéz, mert „noha a futballpálya helikopterről nézvést zsebkendőnyi, itt lent épp elég befutni.” Így, amikor éppen nem találkozik témát adó undok kisfiúval, vagy zavarba ejtő koldussal, vagy a közérzetét már mélyen lehúzták a köz történései – témának mindig ott van maga az írás. A kötet azoknak ajánlott, akik olvasni az olvasás öröméért szeretnek, és élvezik, értik a szavak, a nyelv játékát.
