Akik szerették, gondoskodtak róla. Rendszeresen etették az épület bejáratának közelében elhelyezett tányérkákban, és még arról is gondoskodtak, hogy a hideg elől legyen hová behúzódnia. Éppen ez okozta a problémákat, ugyanis nem mindenki szereti feltétel nélkül az állatokat. Cirmi elsősorban létezése kellékeivel vonta magára sokak haragját. Olyannyira, hogy a társasház közgyűlésén a macska is napirendre került, sőt, határozat is született: pártfogói két hónapot kaptak, hogy elrendezzék az állat további sorsát.

Nem könnyű egy felnőtt macskának gazdát találni. Aki úgy dönt, hogy állatot fog tartani, kölyköt szeretne, részben mert aranyosabb, másrészt könnyebben beilleszkedik az új környezetbe, hiszen nincsenek még kialakult szokásai. Bizonyára ez volt az oka annak, hogy a megadott határidőig, sőt azon túl sem akadt senki, aki befogadta volna Cirmit. Azok között sem, akik ismerték és szerették.

Ellentétes álláspontok esetén olyan nem létezik, hogy mindkét félnek igaza legyen. Más kérdés, hogy mindkettő alá tudja támasztani a saját igazságát. A macskabarátok szerint egy ivartalanított, oltott, gondozott állat senkire sem jelent veszélyt, sőt: hasznos, mert elpusztítja a kisrágcsálókat a ház körül. Az ellenzők viszont azzal érvelnek, hogy közterületen nem lehet állatot tartani. Se kutyát, se macskát, se lovat. Ha szeretem, akkor szeressem annyira, hogy legyek a gazdája, és ne kényszerítsek másokat arra, hogy elviseljék.
A probléma megoldódott. Cirmi egyszer csak eltűnt. Senki nem tudja, hová, bár volt, aki állítólag látta, hogy egy házaspár betette az autójába és elvitte. Lehet, hogy végül mégis befogadta valaki, csak éppen nem közli ezt a lakóközösséggel.

Az sem kizárt, hogy Cirmi magától ment el. Látta, mekkora viszályt szított a társasházban, és úgy döntött, keres egy nyugalmasabb környéket, ahol több a tolerancia.