Miközben e sorok írója Pelevint olvasott (lásd előző szám!), László Endréné Julika (Anyu) arcán hol derű, hol felhő suhant át Grecsó Krisztián második novelláskötete fölött. Adta hát magát a lusta nyári ötlet, hogy őt, mint a könyvek közismert ismerőjét kérjem fel egy kis ajánlóra:
- Azzal kezdeném, hogy nem mint irodalmi élmény fogott meg a könyv. Inkább szociográfia egy olyan világról, ahol már mutatkoznak az elmúlás jelei. Legalább azok az erények, azok az erők, amelyek életben tartották az alföldi falvakat, már nincsenek, nyomokban sem. Ahol nem volt szükség törvényre, mert ismert, erős szokásjog, a tulajdon és az élet szentsége szabályozta az életüket. Egy ilyen közösségben bárki bármit csinál, soha nem felejtik el. Rajta marad ragadványnévként, vagy fennmarad anekdotákban. De nem közösítik ki, nincs más következménye, mint a falu bélyege. S ha valami, hát az visszatartotta őket, hogy mit mond a falu. A könyv már azt az időszakát mutatja ennek a világnak, mikorra a modern élet kellékei: a tévé, a rádió, a sajtó, s az abból sugárzó idegen élet a szokásjog erős szűrőjén át, de mégiscsak beszivárog. És a falu elveszti legfőbb vonzerejét, a kis közösség óvó-védő funkcióját. Soha többé nem lesz már olyan, mint ahogy itt megörökítődött. Micsoda körkép a faluban előforduló furcsa figurákról! Majdnem minden történetben visszaemlékeznek egy-egy fontos alakra. Itt van például Schriwanek bácsi: ennek az archetípusnak nagy hagyományai vannak általában a magyarságban, de különösen az Alföldön. Ő az, aki mindig az élet végső kérdésein töpreng, s ezért a felesége - a falu véleményét is sommázva - csak úgy emlegeti: „nem egészen tiszta fejű ember”. Életszemlélete, gondolkodása nagy hatással volt a faluban felnövő (s azt azóta elhagyó) íróra, és feltehetően e könyv megszületésére is.
Grecsó Krisztián azért még egyszer összekovácsolta gyermekkora kis közösségét: a könyv megjelenése után a falu régi egységében sértődött meg rá.