A jelenhedonizmus röviden annyit jelent, hogy a pillanatnyi jónak élnünk és a pillanatnyi érzelmeinkre hallgatunk, miközben nem foglalkozunk a hosszú távú következményekkel. Jellemző rá az élmények (vagy akár a szerelem) által elérhető felfokozott, felfűtött érzelmi állapot folyamatos, túlzott hajszolása. A "tünetek" a közösségi médiában is jól tetten érhetők: a folyamatos jelenlét, az események utáni érdeklődés, bejelentkezés, posztolás, megosztás. A rossz hír azonban, hogy idővel hozzászokunk a rendszeresen átélt ingerhez, és ahhoz, hogy hozzájussunk a szükséges adaghoz, mindig újfajta anyagra, "az állapot fenntartásához folyton változó ingerek végtelen sorára" van szükségünk. Foglyaivá válunk az izgalmi állapotnak, ami egyfajta addikciónak tekinthető, amit Zimbardo arousalfüggőségnek nevez. Lényeges különbség azonban a többi, például az alkohol-, a drog- vagy a szerencsejáték-függőséghez viszonyítva, hogy amíg ezek esetében ugyanabból a dologból akar a függő egyre többet, addig az "arousalfüggők" ugyanazt akarják, csak mindig másként.

Bogdán Bence a jelenhedonizmus kapcsán megemlítette a "maguknak való csajokat és pasikat" is. Előbbiekre jellemző, hogy állandó érzelmi bombákat, showműsor jellegű udvarlási folyamatot igényelnek (amit persze a közösségi médiában, lehetőség szerint valós időben, azonnal posztolhatnak is – szerk. megj.), élik az életüket (körmös, szoli, barátnő) és fontossági sorrendben csak ezek után jön általában a "szögről bármikor leakasztható pasi". A "maguknak való" srácokra pedig a szexuális vágyuk azonnali kielégítése (majd kámforrá válás, "ghosting") jellemző. Léteznek még az úgynevezett "kivonuló férfiak" is, akik ingerszükségleteiket – szüleik lakásában lévő – szobájukba visszahúzódva, rendszeres számítógépes játékokon és pornóoldalakon élik ki.

A jelenhedonizmus korai előjele lehet a gyermekkorban előforduló figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD), amelynek az egyik gyakori tünete szintén az impulzivitás, illetve, hogy az adott dolog, tevékenység nem képes tartósan lekötni a figyelmet. A szakember szerint a társadalmi kohéziót is veszélyezteti, ha túl sokan lesznek a jelenhedonisták, vagyis azok, akik képtelenek elmélyülni egy-egy tevékenységekben.  
A jelenhedonizmus kialakulásának kiváltó oka lehet a család- és párterápiában már jól ismert "határtalan" gyereknevelés, ami annyit jelent, hogy összemosódnak a határok – dolgok, tárgyak, terek, gondolatok, kapcsolatok, amelyek csak az egyénhez tartoznak, illetve amelyek közösek – a családi rendszerben. Az ideális az, ha ezek a határok rugalmasan ugyan, de léteznek. A gyerekek harmonikus személyiségfejlődését, biztonságát, illetve, amikor elérkezik az ideje, leválását a kívül-belül jól érzékelhető határok segítik. Zimbardo "helikopter-szülőknek" nevezi azokat, akik folyton a gyermek felett "köröznek", minden kívánságát lesik, "agyonaggódják magukat, nehogy akár csekély baj is érje csemetéjüket, miközben ritkán veszik észre, hogy valójában a gyerekük irányítja őket."

Mit tehetünk a jelenhedonizmus ellen? A pszichológus legfontosabb tanácsa, hogy a szülők következetesen és kellő rugalmassággal húzzák meg a határokat. A gyereknek ugyanis meg kell tanulniuk a pillanatnyi vágyak késleltetését és adott esetben a pillanatnyi kudarc vagy fájdalom elviselését is. Mindezek mellett a bátorító nevelésre is szükség van, vagyis szülőként inspirálnunk kell az előnyös oldalukat.

Az agyunk – ingerek által, érzékszerveinken keresztüli – túlterheltsége ellen az ingerek szűrésével, limitálásával védekezhetünk. A saját határainkat önismerettel érdemes felfedezni és bővíteni. Az élmények hajszolása helyett jobb választás a tudatos jelenlét, a pillanat átélése.