Az elmúlt években nagyon sokszor nyilatkozott a megelőzés és az önvizsgálat jelentőségéről. Nem hallgatta el azt sem: igazságosabbnak tartaná, ha az egészségügy szűkös forrásaiból több illetne azokat, akik maguk is mindent megtesznek egészségük megőrzése érdekében. Az önkormányzat támogatásával több ingyenes lakossági szűrésben vállalt kezdeményező és irányító szerepet. Elnyűhetetlennek látszott az intézményért és a betegekért folytatott küzdelemben, a tárgyalásokon, médianyilatkozatokon és a sürgősségi ellátásban, műszakban végzett munkában is. Aztán kiderült: mégsem az.

- Az orvosok többsége nem hipochonder, mert ha azok lennének, ki gyógyítana, például járványok idején? Nem is kapják el a fertőzést, legfeljebb a legelején, vagy a végén, mivel tudják, hogy nekik dolgozni kell. A tudatállapotunk az immunrendszerünk része – meséli, amikor arról kérdezem, mi a helyzet azzal a bizonyos önmegfigyeléssel. Nem kell hozzá semmi más, csak józan paraszti ész. A vizelet például normál esetben steril.

Hát, így. Józan paraszti ésszel, szabad szemmel megfigyelte, hogy az övével valami gond van. Ezzel kezdődött minden. Azaz mégsem, mert sokkal előbb.

- A rák minden emberi szervezetben jelen van. A sejtjeink folyamatosan osztódnak, az immunrendszerünk pedig folyamatosan eltakarítja, ami rendellenes. Gond csak akkor van, ha felborul az egyensúly – például a stressz miatt. Mindig sokat dolgoztam, a rekordom kilenc huszonnégy órás műszak volt egyhuzamban. Ha megengedhetem magamnak, akár a szirénázó mentőautó ülésén is képes vagyok aludni, a kilencedik huszonnégy óra után azonban ott tartottak az intenzíven, ahová a beteget szállítottam. Szívritmuszavart diagnosztizáltak, hazaparancsoltak. Azóta csak két-három huszonnégy órát vállalok pihenés nélkül. Mégsem gondolom, hogy a munkába betegedtem bele. Akadt egy komoly gondunk az intézményben, amit nem akartunk nagydobra verni. Valaki tisztességtelenül járt el, amivel óriási kárt okozott. Két évig tartott, amíg rendbe hoztuk a dolgokat, közben pedig brutális fejlődést értünk el a betegforgalom és a bevételek tekintetében is. 2010 áprilisában kezdődött számomra az a hallatlan küzdelem, és 2012 áprilisában érezhettem úgy: itt a vége, minden rendben, most már "csak" dolgozni kell. Percre pontosan ekkor érkezett az első tünet.

- Szóval, vége lett a "járványnak", és az orvos megbetegedhetett?

- Valami ilyesmi. A háborúban miért nem kapnak az emberek infarktust? Mert mindenki retteg az életéért. Ha fontosnak érzed, hogy élj, például azért, mert szükség van rád, az hajtóerő. Ha van, aminek örülj, akkor is élni fogsz. Más kérdés, hogy mit tartasz örömforrásnak. Egy új autót? És utána? Még egyet? De mikor fog rád visszamosolyogni? Számomra már nem fontosak a tárgyak, sem pedig a pénz olyan értelemben, ahogyan korábban az volt. Megértem, ha valaki számára óriási stressz, hogy nem tud enni adni a gyerekének, de a többségünk hol van ezektől a problémáktól? Miért felejtettünk el örülni?

- Milyen érzés volt, amikor kiderült, hogy rosszindulatú daganata van?

- Mint mindenki más, először dühös lettem, sajnáltam magamat. Miért velem történik ez, miért nem a rossz emberekkel? Négy napig tartott. Beláttam, hogy a rák nem büntetés és, hogy mint minden beteg, én is vastagon felelős vagyok érte. Amikor kirobbant az a bizonyos botrány, mondhattam volna nemet, de úgy döntöttem, maradok, harcolok és persze, megfelelek – a betegeknek, a kollégáknak, az önkormányzatnak, a tulajdonosnak – mindig, mindenkinek. Ma már elsősorban a saját magammal szemben támasztott igényeknek akarok megfelelni, és nem megyek fejjel a falnak. A butasággal meg a rosszindulattal továbbra is fel lehet bosszantani, de a konfliktusokat igyekszem nem háborúval, hanem kompromisszummal megoldani. Beláttam, hogy még az egészségügyben is szabad hibázni. Lényeg, hogy felismerjük, kijavítsuk, és legközelebb ne kövessük el a tévedést.

- Mi következett a diagnózis után?

- Ennek a fajta daganatnak szinte egyetlen kezelési módja van, a műtét. Addig vágnak, amíg nem lesz tökéletesen negatív a szövettani eredmény. Engem ötször műtöttek, utoljára tavaly szeptemberben, de tudok olyanról, akit ugyanezzel a diagnózissal huszonkétszer operáltak. Sok-sok fájdalmas beavatkozáson, kellemetlenségen estem át, de mindent vállaltam, ami orvosilag indokolt volt, mert élni akartam.

- Az életmódján is változtatott?

- Nemcsak a nyugati orvoslás szemüvegén keresztül igyekeztem megérteni a betegségemet, hanem a keletiével is. A különbség két-háromezer év. Nem hinném, hogy nélkülözhetünk ennyi tapasztalatot. Egyébként orvosként is furcsa összevetni a kétféle kultúrát. Míg mi a gyorséttermekben tápláléknak nem nevezhető ételekkel tömjük magunkat, és bármilyen bajunk van, gyógyszert követelünk, a kínaiaknál az étteremben rendel az orvos, és megmondja, mit egyen, mit igyon, akinek dagad a lába. Nagyon igaz a régi mondásunk, hogy fűben-fában van az orvosság. Abból, hogy a kiválasztó szervem működésében keletkezett zavar, arra lehet következtetni, hogy túl sok méreg került a szervezetembe – gondolom, a szó többféle értelmében. A legradikálisabban az étkezésemen változtattam. Felkerestem egy kiváló makrobiotikus szakembert, aki összeállított számomra egy diétát. Ebben a legalapvetőbb, hogy ki kell "éheztetni" a daganatot, vagyis teljesen el kell vonni a cukrot. Fél évig gyakorlatilag sárgarépán, brokkolin, fekete és barnarizsen éltem. Látványos volt a szervezetem méregtelenítése. Mellesleg megszabadultam tizenhat felesleges kilótól, amiből hat azóta visszajött, de így is elfogadom magam. További "mellékhatásként" elfelejtettem az állandó fejfájást, a fekélybetegségemet, a gyomorsavamat, normalizálódott a koleszterin- és a vércukorszintem. A laborleleteim olyanok lettek, mint amilyenek húsz éves koromban voltak. Mára áttérhettem a makrobiotikus diéta gurman változatára. Sok finomságot ehetek, például csokoládékrémet avokádóból, vagy olyan répás kenyeret, amiből két szelet reggeltől késő délutánig jóllakat. Lemondtam viszont a gyorsétkezésről, és csak azt eszem, ami otthon készül. Régebben imádtam a fagyit és a sonkás tojásrántottát, de nem fogok többé ilyet enni. Kérdezik, hogy bírom? Az egészségem és az életem fontosabb.

- Most már biztosan meggyógyult?

- Ezt sosem tudhatjuk biztosan, az emberben örökre ott marad a félelem, de ez jó félelem, mert megvéd.

- Olykor fiatal emberek mennek el egyik pillanatról a másikra, mindenféle előjel nélkül, máskor olyanok állnak talpra, akikről már az orvosok is lemondtak. Könnyű vagy nehéz elpusztítani az emberi életet?

- Attól függ, érzed-e értelmét az életednek, képes vagy-e örülni neki és tudsz-e küzdeni érte, ha arról van szó. Előjel pedig mindig van, csak nem vesszük észre, vagy nem tartjuk elég fontosnak, mert mindig van valami "fontosabb".

- Miért döntött úgy, hogy mindezt elmeséli, méghozzá sok ezer embernek?

- Az első perctől tudtam, hogy nem akarom elhallgatni. A környezetemben, a családomban, a kollégáim között nem egy gyógyult rákost ismerek. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy nagyon sok múlik a betegen, mert neki kell végigcsinálnia, de ezt a csatát meg lehet nyerni. Sőt, erősebben lehet továbbmenni.