Zarándokútra a kíváncsiság hajtja az embereket. Sokan konkrét kérdéseikre várnak választ, másokat az érdekel: mi van azon az úton, ami miatt annyian neki indulnak? Az elmúlt években egyre több százhalombattai járta végig Európa leghíresebb zarándok útját, az El Caminot, ami 1993 óta az UNESCO Világörökség része.
Zsidákovits Sándorné, Kati régóta érlelgette magában a tervet, de míg a Pitypangos óvodát vezette, nem is remélhette, hogy több mint egy hónapra otthagyhatja a munkahelyét. Aztán 2012 decemberében Kati nyugdíjba vonult, férje, Sándor pedig januárban közölte vele, hogy készülődjön, mert nyár végén mennek a Caminora. Terveiket megosztották a szomszédaikkal is, akik csatlakoztak hozzájuk. Elkezdték a felkészülést. Sokat beszélgettek olyanokkal, akik már végigjárták Szent Jakab útját, utánaolvastak, felvették a kapcsolatot egy battai hölggyel, aki az út legvégén, Finisterrében, az óceán partján működtet magyar zarándokházat.
Augusztus 23-án Franciaországban, Saint Jean Pied de Portnál léptek az Útra. "A Pireneusok rögtön megszórt bennünket köddel, esővel. Egyből megmutatta az út, akármilyen erősek vagy bátrak vagyunk, mindenképpen próbára tesz bennünket." Nem árt, ha valaki fizikailag felkészült, de talán még többet számít az elszántság. A kiélezett helyzetek messzi földrészeken is átívelő barátságokat kovácsolhatnak, erősíthetnek már meglévő kapcsolatokat, de tönkre is tehetik. Nem csak egymás iránt, de az egész emberiség iránt megváltoztathatják a világképünket.
"Negyvenegy éve vagyunk házasok – fűzi közbe Sándor. Az úton nagyon jó volt, hogy feleségem figyelme újra csak rám terelődött. Éjjel-nappal együtt voltunk, kettesben lehettünk, udvaroltam, rengeteget énekeltünk, nevettünk, viccelődtünk, vagy épp elcsendesedtünk, mentünk egymás mellett szótlanul. Színesebb és erősebb lett a kapcsolatunk, a beszélgetések során új értékeket fedeztünk fel, tanultunk egymástól."
Mindennap úton voltak. A pihenőhelyeket hajnalban kellett elhagyni, csak orvosi igazolással lehet egy éjszakánál többet maradni. Ez a magánszállásokra nem vonatkozik, de azok drágábbak. Katiék általában az önkormányzati vagy egyházi lehetőségeket vették igénybe. Ezek 5-10 kilométerre találhatók egymástól és igen változatos képet mutatnak. Akadnak több száz fős közös hálótermek, templomkertben felállított kis faházak, háromemeletes ágyak, a benedikta nővéreknél külön van a férfi és a női szállás. Egyes helyeken lehetett mosni, főzni, komplett felszerelések álltak rendelkezésre, máshol ezt bonyolultabban, külső helyszínen tudták megoldani. Megtapasztalták, hogy pólószárításra a legalkalmasabb, ha a hátizsák tetején hagyják lobogni.
Az út hol erdőben kanyargott, hol völgyben, majd sziklákon vagy hegytetőkön, máshol autóút mentén, a betonon vezetett. Mindig kitért a közeli templomokhoz és kolostorokhoz, amik általában egy-egy domb vagy hegy tetején álltak. Ezeket a kanyarokat le is lehetett volna vágni – mint utóbb kiderült. Most viszont mégis úgy gondolják, hogy megérte minden fárasztó kilométer, mert a műemlékek, és a panoráma kárpótolt a fáradozásért. Menetközben könnyen bezárul az ember figyelme, a gondolatai elkalandoznak, ha csak arra koncentrál, hova lép. Ez sokszor hasznos és összhangban áll a zarándoklattal, de időnként figyelmeztették egymást, hogy álljanak meg és nézzenek körül, pihentessék szemüket és szellemüket, miközben a tájban gyönyörködnek. "Sokat voltam egyedül, de nem magányosan az úton – idézi fel Kati. Ahogy a való életben is. A belső csend mindig fontos része volt az életemnek."
Előfordul, hogy a Caminon naponta több tízezer ember jár egymás nyomában. Ki-ki a maga tempójában. Íratlan szabály, hogy ha egy zarándok leül az út szélén, nem szabad szó nélkül elmenni mellette, még ha nincs is szüksége semmire, a figyelemnek mindenki örül. Vagy azzal biztatták egymást, hogy másnap könnyebb lesz, vagy arra gondoltak, holnap nehezebb út vár rájuk, spórolni kell az energiákkal. Megtanultak beszélni egyes testrészeikkel: lelkesíteni a lábukat, hogy bírja még, megkérni a hátukat, a vállukat, hogy ne fájjon. Találkoztak olyanokkal – idős, beteg emberekkel –, akik lépni alig tudtak, de elégedett mosollyal araszolgattak a cél felé. Mások harsányan végigbulizták az utat. Voltak, akik kerékpárral vagy lóháton vágtak neki, akadtak, akik profi bakancsban és könnyű túrabotokkal, mások mezítláb, hatalmas husángra támaszkodva rótták a kilométereket. Sokan letették a felesleges holmikat útközben, ruhákat, evőeszközöket, turista kellékeket, hogy könnyebb legyen a csomagjuk. Kati nem tett ki semmit, később el is gondolkodott: "talán ennyire ragaszkodom a terheimhez?"
Olvasták, hogy régen a helyiek segítették a zarándokokat. Azonban megtapasztalták, hogy ez, mára megfordult. Sokan a szolgáltatásokból élnek az út mentén, például viszik a vándorok helyett a csomagjaikat. Ezeket a jelenségeket először igencsak furcsállva nézték Katiék, megkérdőjelezték magukban, egyesek minek indultak el? Nem is igazi zarándokok! Az út azonban megtanította őket arra, hogy nem minden úgy van, ahogy elsőre látszik. Vagy ha mégis, azt is el kell fogadni. Nem tudhatjuk, ki mit hordoz magában. Talán furcsán hat például, ha valaki zarándoklat közben a mobilját nyomogatja, de Katiék tudták, hogy a család itthon tudni akarja, hol vannak, hogy’ vannak, mit élnek át, úgyhogy folyamatosan tartották a kapcsolatot. Amikor énekeltek, köréjük gyűlt a többi zarándok, kicsit hallgatták őket, töltekeztek a dalokból és a dalolókból áradó energiával, majd továbbmentek. Volt, hogy menet közben azt vették észre, hogy teljesen véletlenül csak magyarok vannak körülöttük.
Szeptember 27-én, 35 nap alatt értek a 800 kilométeres út és a világ végére, ahol a végtelenséggel találkozik a vándor. Finisterre-ben a parti sziklákat ősidők óta mossák az Atlanti-óceán hullámai. A varázslatos helyen különböző rítusok alakultak ki: egyesek kavicsot hoznak magukkal végig az úton, amit itt a vízbe vetnek, ledobva terheiket. Mások papírra írt kívánságaikat és személyes tárgyakat, ruhadarabokat égetnek el, így szabadulva meg kötöttségeiktől, vágyaiktól, és az úton megtapasztalt nehézségektől. Átélték az ingó kövek fantasztikus mozgását, felszabadító, szabadságérzetet adó erejét.
"Mindenben próbáltuk a szépet nézni, de nagyon lehetett szenvedni is – idézi fel Kati. Csak tisztelettel tudok beszélni az Útról. Őszintén, komoly nehézségekkel jár mind fizikailag, mind lelkileg, mind pedig mentálisan. Nagyon nehéz elmesélni, nem is lehet. Át kell élni. Aki teheti, menjen el és csinálja végig!"
A Zsidákovits-házaspár lendületbe jött. Hiányzik a hátuknak a zsák, és Kati néha a szívéhez nőtt bakancsban megy el a boltba. Azt tervezik, idén nyáron végigjárják a magyarországi Szent Jakab zarándokutat a budapesti 0 kilométerkőtől Lébényig.









