A feleségemmel a házassági évfordulónkra készültünk, és úgy döntöttünk, vásárolunk egy jó minőségű fényképezőgépet. Le is sétáltunk a Tesco-ba, ahol a vevőszolgálat melletti vitrines pulton kiválasztottuk a nekünk tetsző masinát. Kiválasztottuk, de meg még nem vehettük, a pultot ugyanis húsz-huszonöt perces próbálkozás után sem sikerült kinyitnia az odahívott műszaki alkalmazottnak.
Kérte, jöjjünk vissza kicsivel később, addig megpróbálják megoldani a problémát. Elindultunk hát nézelődni, egy óra elteltével pedig – most már szinte vakon bízva benne, hogy végre kifizethetjük választottunkért a tisztes summát – visszatértünk a vevőszolgálatra. Ott egy fiatalember éppen pakolászott valami árut. Megszólítottuk, érdeklődtünk, jutottak-e valamire a fényképezőgéppel. Elég ingerülten válaszolt, hogy majd hátramegy, megnézi, de előbb befejezi azt, amit éppen csinál, egyébként is, neki csak az lenne dolga, hogy a rendre ügyeljen. Feleségemnek ekkorra már elfogyott a türelme, és feltette a jelen helyzetben minden bizonnyal költőinek tűnő kérdést: vajon az áruházi alkalmazottak vannak a vevőért, vagy fordítva. Végre kiszolgálnak-e minket, vagy nem? Mire a szóváltás eddig fajult, a monitornál álldogáló ifjú hölgy elindult, hogy előkerítse a műszakis kollégát, aki egy órával előbb intézkedést ígért nekünk. A műszakis kolléga idővel elő is került, és közölte, hogy a kiválasztott fényképezőgépből az az egy darab van, amit a vitrin mögött láthatunk, szóval hiába töltöttünk egy órácskát nézelődéssel, és hiába volt kétszeri fáradozásunk is, hogy a kereskedelmi alkalmazottakat munkájuk végzésére bírjuk. A kiállítási darabot nem ajánlották fel megvételre. Talán még mindig nem tudták, hogyan nyithatnák ki a vitrint. Persze, nem is hiszem, hogy mindezek után éltünk volna a lehetőséggel. Nem szoktam panaszkodni, de ez az eset a fényképezőgéppel valóban megrendített. Nem egy zsák krumplit akartam venni, hanem egy hatvanezer forintos műszaki cikket. Nem sikerült.
