"A fiatalság velejéig romlott. A fiatalok elvetemültek és semmirekellők. Sohasem lesznek olyanok, mint a régi idők fiatalsága. A mai fiatalok nem lesznek képesek megőrizni kultúránkat." Ez az idézet több mint 3000 éves, Babilon romjai között találták egy égetett agyagtáblán. Az idézet J. M. Petitclerc, szalézi pap könyvéből (Keszeli Sándor jegyzetéből) származik és Koday Zsuzsanna, pszichológus hívta fel rá a figyelmünket. Az igazságügyi és klinikai szakirányon végzett szakemberrel arról beszélgettünk, hogyan kezelhető a legújabb módszerekkel ez az évezredes probléma.

- A közép- és idősebb generáció mindig elfelejti, amikor ők voltak ebben a korban, ők is kísérleteztek és feszegették a határokat. Ugyanakkor a mai fiatalok nevelésének felelőssége is az övék, de erről is szívesen megfeledkeznek, mert kényelmesebb áthárítani. Az lenne az ideális, ha a szülők olyan hozzáállást képviselnének, ahol fontosak az érzések, az öntudatosság. Ezzel együtt, ha tehetném, mindenkinek javasolnám, hogy önismereti céllal keressen fel egy szakembert, mert önmagunk megismerésének ez az egyik legjobb formája. Amikor például egy kamasz felismeri, hogy ideje lenne tisztában lennie önmagával, jó ha fel tud keresni egy pszichológust.

- Erre itt a városban meg is van a lehetőségük a diákoknak, felkereshetik az iskolapszichológust, de nem könnyű rábírni őket.

- Még mindig furcsán néznek az emberre, ha pszichológushoz jár, pedig nem csak annak lehet rá szüksége, akit trauma ért. Mindannyiunk életében adódnak kisebb-nagyobb krízisek, amiket így vagy úgy megoldunk a rendelkezésünkre álló eszköztárral, de nem feltétlenül a legjobban, nem biztos, hogy százszázalékosan. Az analitikus terápia – amit a médiában általában látunk, hogy fekszik a kanapén a páciens – csak az egyik lehetőség. Amit én tanultam, az autogén tréning, egy relaxációs technika, ami segít hatékonyan megküzdeni a mindennapok stresszhatásaival és egyúttal fontos része az önismeret. Tanulhatjuk egyénileg vagy csoportban, ha csoportban végezzük, a többiek felől érkező visszajelzések is hozzáadódnak. Konkrét önismereti kérdéseket kell megválaszolnunk, hangosan vagy csak magunkban, ahogy szeretnénk, olyanokat, amiket a hétköznapokban ritkán teszünk fel magunknak.

- Azt gondolom, a fiatalokat erre is nehéz lenne rávenni. Főleg azokat, akikkel igazán foglalkozni kellene.

- A gyerekek, kamaszok, de igazából minden korosztály számára nagyon jó módszer az élményterápia. Problémás fiataloknál is jól alkalmazható. A lényeg, hogy kimozduljanak a megszokott környezetükből, erős élményekkel és kihívásokkal találkozzanak. Életünk nagy részét a komfortzónánkon belül éljük, de a tanulás, a személyiségfejlődés feltétele, hogy ki tudjunk ebből lépni. A nem megszokott körülmények, problémák rákényszerítenek bennünket, hogy új területeken próbáljuk ki magunkat. Ezáltal megismerjük a képességeinket, határainkat, és így már fejleszthetjük, tudatosan tágíthatjuk azokat. A feladatok próbára teszik a kreativitást, a csapatmunkát, az együttműködési készséget, képet kapunk arról, hogyan viselkedünk, milyen helyet foglalunk el egy közösségben. Az élményterápia fontos része az élmények feldolgozása és értékelése, ahol a pozitív visszajelzések kerülnek előtérbe.

- Ez izgalmasan hangzik, de mit lehet tenni, amikor már beütött a baj? Amikor már kicsúszott a fiatal lába alól a talaj, esetleg el is követett valamit?

- Megelőzésként, például egy osztályközösségben jól alkalmazhatók az úgynevezett resztoratív (jóvátételi) technikák. Ezen belül a proaktív, azaz megelőző, valamint a reaktív, azaz konfliktuskezelő körök nagyon sokat segítenek abban, hogy a fiatalok megtanulják, hogyan lehet a felmerülő konfliktusokat úgy kezelni és megoldani, hogy közben megmaradjon a jó kapcsolat az érintettek között. A problémák megelőzésére közös szabályokat lehet megállapítani. Amikor ezeket magunk szabjuk meg, szívesebben betartjuk, mint ha kívülről aggatták volna ránk. Aki viszont nem tartja be, azt a közösség tagjai vonják felelősségre és támogatást nyújtanak ahhoz, hogy az érintett képes legyen a saját maga által elfogadott szabályrendszeren belül maradni. Ilyenkor fontos, hogy az érzéseinket én-közlésekkel fejezzük ki. Nem minősítjük a másikat, hanem úgy próbálunk fogalmazni, hogy a saját érzéseinkről beszélünk. Nem azt mondjuk, hogy "hülye vagy", hanem, egészen konkrét visszajelzést adunk a másik viselkedésének ránk gyakorolt hatásáról: "amikor a társaiddal beszélgettél az órán, miközben előadást tartottam, szomorú lettem, mert szeretném, hogy figyelj és rám nézz, miközben beszélek. Arra kérlek, hogy legközelebb figyelj rám és ne beszélgess velem egy időben.". Ezáltal nem a személyt ítéljük el, hanem a cselekedetét, ez fejleszti olyanná a közösséget, amiben helyre lehet állítani a konfliktusokat. A resztoratív szemlélet egyik fontos fogalma a reintegratív szégyen, amit fontos megkülönböztetnünk a hétköznapi értelemben vett szégyentől, ami egy nagyon negatív érzelem. Amikor valaki szembesül tettének másokra gyakorolt negatív hatásával, megjelenik egy érzelem, ami, ha lehetőséget adunk, hogy az "elkövető" helyreállítsa, amit tett, arra fogja sarkallni, hogy aktívan szerepet vállaljon a jóvátételben. Ez pedig hozzájárul az integrációhoz, azaz a visszatéréshez a közösségbe.

- De akarja ezt a közösség?

- Egy tanulságos dokumentumfilm, az Égő hidak épp erről szól. Egy kisvárosban a fiatalok szórakozásból felgyújtják a műemlék-jellegű, régi hidat. A film az ezt követő úgynevezett resztoratív, azaz helyreállító megbeszélést (resztoratív konferencia) mutatja be, ahol a gyújtogató fiatalok, családtagjaik és a kisváros közössége vesz részt, azzal a céllal, hogy a fiúknak ne kelljen elköltözniük, hogy az okozott lelki és közösségi kárt kezelni tudják. Ha már a hidat nem is tudják ugyanabban a formában visszaadni, újjáépíteni lehet.