Mosolygós, csapongó beszélgetésbe fogtunk a Csendes óceániai emlékeket felidéző fotók és tárgyak között. Áron számára a 2006-2009-es világkörüli vitorlás út már a ködös múltba vész, inkább a jelen, és közeljövő versenyei foglalják le a gondolatait. Időközben járt már csapattal is az óceánon 2010-ben és 2011-ben, de nem hagyom magam eltéríteni, és mégiscsak az első utazásról faggatom.

Méder Áron szinte a vízen nőtt fel. Édesapja révén már kiskorától ismerkedett a vitorlázás, a búvárkodás örömeivel és nehézségeivel. Később villamosmérnöki diplomát szerzett és elhelyezkedett egy multinacionális cégnél. Aztán mielőtt teljesen beszippantotta volna a mindennapi robot, 2004-ben rátalált Carinára egy csepeli kertben.

Az 1970-ben Svájcban épült, hatméteres tavi vitorlás komoly gondoskodásra szorult, de a lukak befoltozása, egyéb javítgatások, például a motor felújítása és egyéb szerelések után, kapott még egy "robotpilótát", szélgenerátort és napelemet, míg végre 2006-ban Áron úgy érezte, készen állnak egy óceániai kalandra.

A Gibraltári szoroson át hagyták el a Földközi tengert és az Atlanti Óceánra bízták magukat. Hol az áramlás, hol a szelek, néha a kisegítő motor hajtotta a hajót. Miután átkelt a Ráktérítőn és végleg elhagyta Afrika partjait, összesen 39 napot töltött a nyílt óceánon. Igaz, szinte mindennap beszélt valamelyik amatőr rádióssal, akikkel egész úton tartotta a kapcsolatot, segítették időjárás információkkal, továbbították az üzeneteket. Mint hajónaplójában írja, nem ez volt a legizgalmasabb szakasz, már ami a kalandok változatosságát illeti. A hullámok magasba emelték, majd visszazuhant, aztán kezdődött újra. Sokat halászott, de volt, hogy reggelre a repülőhalak maguktól feküdtek a fedélzetre. Minthogy más dolga nemigen akadt – a kormányzás rutinján kívül –, tanulmányozta a hajó körül hemzsegő halakat, olvasott, dudorászott, gondolkodott. Van, aki öt percig nem tud egyedül lenni, de Áron javasolja mindenkinek kipróbálni. Egy ilyen "belső utazás" igen sok tanulsággal szolgálhat. "Eléggé lassan haladok, ezért a ’türelem’ szó értelmén elmélkedek. Egyre jobban értem. Az idő fogalmához vezetett, utána ezen kezdtem gondolkozni..." – írta a Panama-szoroson átkelés után, már a Csendes óceánon, ahol az áramlatok és a rossz szelek egyre nagyobb reménytelenséggel töltötték el. Kétszer kiolvasta Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak című könyvét, aminek legfőbb tanácsa: "Ne ess pánikba!" Természetes, hogy a tengeri utazók segítik egymást, de hogy a kikötőkben komoly hagyománya és formája van a könyv-csereberének, az nagyon szimpatikus. Mindenesetre ez a szakasz egyre aggasztóbbá vált. Kezdett mindenből kifogyni, ráadásul unatkozott is, elkezdte telerajzolni a kabint... Nagyon-nagyon hosszúnak tűnő 38 nap után magyarokkal randevúzott a nyílt vízen, akik végre segítettek neki túljutni a kedvezőtlen áramlatokon és behúzták a Galapagosi szigetek közé.

Faggatom, félt-e, került-e életveszélybe. A jachtnaplóban találok egy idevágó szép képet. Az Atlanti óceán közepén érdekes jelenséget élt át: szivárvány ragyogott az éjszakai égen az erős Hold miatt, és ő pont a közepén vitorlázott. "Ha valaki azt kérdezné, félek-e, akkor ezt a történetet mesélném el, ilyenkor nem lehet félni" – írja. De elmeséli, hogy néha szűk helyeken, átkelőkön kellett osztoznia egészen nagy hajókkal, és mivel a Carina műanyag, nem nagyon látszik a radaron, tehát nagyon kellett figyelnie. Egy-egy forgalmasabb hajóúton való átkelést ahhoz hasonlított, mikor valaki gyalog akar átszaladni a sztrádán a száguldó kamionok között.

Miután kalandosan eljutott Galapagosra, a következő menetet Polinéziáig, a Marquesas-szigetekig tervezte, és itt zárul be egy kör, hiszen éppen egy marquesas-i művész kiállításának közepén ülünk. Áron persze az út során nem találkozhatott Alfreddal, hiszen ő akkor már Magyarországon élt. Nagy a jövés-menés ezen a bolygón! Így aztán a legeldugottabb szigeteken, vagy akár a nyílt óceánon is a legkülönfélébb nemzetek képviselőivel lehet összefutni, nem egyszer éppen magyarokkal.

Vitorlással el lehet jutni olyan helyekre is, ahova máshogy nem. Be lehet barangolni a Balaton rejtett öbleit, vagy felfedezni a Velencei tó sűrű nádasának fantasztikus világát, és ilyenek egyes Csendes óceániai kis szigetek. Sokan vannak, akiknek a hajó eszköz, hogy eljussanak ezekre a világtól valóban elzárt helyekre. Áronnak a vitorlás-lét életforma, aminek járulékos nyeresége, hogy utazásai során különleges tájakat és embereket ismerhet meg.

Ahol kikötött, mindig eltöltött egy kis időt. Vagy kényszerből, szervizesre, alkatrészre várva, vagy kíváncsiságból. Fidzsin összesen fél évig élt, várva hogy elmúljon a hurrikánszezon, mielőtt folytatja útját nyugatra. Persze itt is mély barátságokba keveredett. Mint írja, mindig olyan emberekkel hozta össze a sors, akik szeretnek és tudnak inni, azaz nagyot merítenek a világból, élvezik az életet, Lehet, persze azért vonzotta éppen őket, mert róla is úgy gondolták, fura és őrült figura, azzal a nagy szőke szőrrel a feje körül. A nagy találkozásokból nagy beszélgetések is kerekedtek. Sok európai azért időzik a tengereken vagy a Csendes óceániai szigeteken, mert menekül a világ elől. Áron azonban ezt írja jachtnaplójában: "Talán túl fiatal vagyok, talán örök optimista, de szerintem a világ javítható. Ezért sem akarok itt, a paradicsomban letelepedni... Az én tervem hazavitorlázni vissza Európába."

Mindenhol igyekezett megismerni a történelmet, a kultúrát, a nyelvet, inkább az embereken, mint a műemlékeken keresztül. Néha magával ragadta egy-egy hely varázsa: barátokat talált, munkát kapott. Olyankor azt gondolta, szívesen ottmaradna, de aztán érezte, van még máshol is feladata. Például itthon, hogy átadja azt a tapasztalatot, amit útjai során szerzett. Ezért vezet blog-ot – a mai napig – élményeiről, érzéseiről, és írt könyvet utazásairól. Ebben az az önzés – mondja – hogy aztán olvasói, hallgatói is elmondják neki, mit indított el bennük mindaz, amit Árontól tanultak.

A Fidzsi kitérő után Ausztrália felé folytatta útját. A Carina kabinjának falait még a hosszúra nyúlt Csendes óceáni induláskor kezdte megrajzolni, majd Pápua Új Guinea-ban egy képzőművész kiegészítette a négy égtájat szimbolizáló négy isten képével, akik védik a hajósokat. Később telefonszámok, baráti üzenetek kerültek fel. Mostanra olyan, mint egy színes emlékkönyv.

Ausztráliát és térségét elhagyva, a hatalmas nyílt vizek után a Banda és a Jáva tenger szigetei között, érintve Indonéziát és Thaiföldet kiúszott az Indiai Óceánra. Ekkorra már több mint két éve volt úton, ezen a szakaszon ünnepelte Áron a harmadik születésnapját a Carina fedélzetén, összesen a huszonkilencediket. Ez az irány már egyértelműen a hazafele vezető út volt. 1092 nap után megérkezett az szlovéniai Koper kikötőjébe. "Bevallom, mostanában gyakran merengtem, vajon milyen lesz a Pillanat, a megérkezés pillanata, de ezt az érzést elképzelni nem lehet. Ezt meg kell élni. És ehhez körbe kell hajózni a Földet. Megéri, és nemcsak e pillanatért!" – írja a jachtnapló utolsó bejegyzésében.

Egy kis hajó a nagy óceánon már önmagában szimbóluma a magánynak, a kiszolgáltatottságnak. Az aszkétizmus arra tanította meg, minél kényelmetlenebbek a körülmények, annál boldogabb lehet az ember, szemben a fogyasztói társadalom hiedelmeivel. Nem véletlen, hogy a vallásokban visszatérő motívum a magányos szerzetes, az egyedül vándorló zarándok. Azt mondja, nem volt benne spirituális küldetéstudat, vagy inkább nem akar beszélni róla. Mindenesetre a könyvek között, amiket magával vitt, az útleírások, regények és versek mellett, ott volt a Biblia is. Amikor nekivágott az útnak, elsősorban kalandot keresett a szeretett és ismert eszközökkel és körülmények között. Carina megtette, amit megtehetett. Elvitte és hazahozta Áront. Most a Balatonlellei BAHART kikötőjében mindenki közelről megcsodálhatja.

Áron persze azóta is – ha teheti – folyamatosan vízen van, leendő vitorlázókat oktat és segít, vagy csak jó hajóskapitányként fuvarozza őket a tengereken. Teszi ezt többek között azért is, mert egy régi álmát készül valóra váltani. Bízik benne, hogy talál támogatókat, és első magyarként részt vehet az idei MiniTransat szólóvitorlázó versenyen, ami 2013. október 13-án indul Franciaországból és a Kanári szigetek érintésével, a Karib-tengeren, Guadeloupe-ban ér véget. Ezúttal a Carinánál ugyan fél méterrel hosszabb, hat és fél méteres, de mégis gyorsabb és sportosabb Felicity II-vel készül nekivágni az útnak. Békét és Szelet! (http://www.meder.hu/)