Az asztalon különféle tárgyak illusztrálják kalandozásait: többnyire fegyverek, íjpuska, kard, dobókések, néhány újság Magyarországról és Brazíliából, fotók és egy hangszer, ami – nem meglepő módon – szintén harcművészethez, a brazil capoeira-hoz kapcsolódik.

- Az ötvenes-hatvanas években vadvilág volt Százhalombattán – idézi fel Szél Pál a kezdeteket. Birkóztunk, verekedtünk, úsztunk, futottunk. Sok útikönyvet olvastam, nagyon érdekelt, mi történik a világban. Hemingway volt a példaképem, aki kemény dolgokat vitt végbe életében. Gyerekként a környezetem, később a mestereim nem engedték, hogy elpuhuljak.

Sorra veszi a kezébe a tárgyakat és kezdi mesélni a hozzájuk fűződő történeteket. Bemutat egy kést, ami minden útjára elkísérte, majd a nyílpuskát, ami először a Vértesben tett neki jó szolgálatot. A kilőtt nyíl, ha célt téveszt sem riasztja el a vadat, mert épp csak annyi hangot ad, mintha egy faág hullott volna le. 1995-ben, az akkor 39 éves férfi kivonult az erdőbe, hogy ott tegye próbára állóképességét. Igyekezett eggyé válni a természettel, a nappal, az esővel, a fákkal. Épített magának egy edző pályát, de egy idő után azzal szembesült, hibát követett el, amikor nem vitt magával elég élelmet, mert ideje nagy része bogyók és gombák gyűjtögetésével telt. Végül betért a faluba, vett néhány konzervet. Ha elkóborolt tehenet talált, megfejte, ha kósza csirkére lelt, elkapta. "Furcsán működik az ember, ha éhezik" – teszi most hozzá.

Hat hétig egyáltalán nem találkozott emberekkel, de aztán egyre többen jöttek az erdőbe gombászni. Amikor szóba elegyedett volna velük, azt tapasztalta, hogy elfelejtett beszélni. "Valódi vadember benyomását kelthettem."

Három hónapig – augusztustól novemberig – élt a vértesi Meleg-hegyen. Jó néhány kellemetlen tapasztalattal is gazdagodott: nyolc-tíz kilót fogyott, eltörött a lábujja, elmosta az eső, de rengeteget tanult a természettől és a természetről. "Nagy megvilágosodást, amiről a keleti mestereknél olvastam, nem éltem át, de úgy gondolom, jót tettem magamnak."

Közben eszébe jut egy másfajta kaland, amit 1989-ben tapasztalt meg, amikor egy hetet töltött Csángóföldön. Akkoriban sokat cikkeztek a kettős honfoglalásról, és azzal az indíttatással kelt útra, hogy megkeresse a legősibb magyarokat. A Szeret-folyónál talált rá az érdekes, archaikus magyar nyelvet beszélő emberekre egy egytemplomos-egyutcás faluban. Akkoriban Romániában tiltották, hogy valaki magyarnak vallja magát. Ha rákérdeztek, azt felelték: "katolikusok vagyunk". Ezt azonban olyan hangsúllyal, hogy a sokat látott harcművész is úgy érezte, jobb, ha hátrébb lép egy lépést és nem kérdezősködik tovább.

1997-ben Százhalombatta testvérvárosi kapcsolatokat tervezett kialakítani egy brazil kisvárossal, Timboval a TEHAG ottani leányvállalata révén. A delegációt nagy szeretettel fogadták a távoli országban, a szerződés is készen állt, de a battai képviselőtestület akkor nem támogatta az ötletet. Szél Pál azonban találkozott a helyi dzsúdóvezetőkkel, akik meghívták, hogy tanítsa a Rio de Janeiro-ban szolgálatot teljesítő rendfenntartókat önvédelemre. A rosszhírű környékeken élő szegényeknek mindenféle fegyverük volt, a helyi rendőrség felszerelése ezzel szemben bilincsből, gumibotból és egy hatalmas elsősegélydobozból állt. Mindannyian kiképzést kaptak életmentésre, de jogosan vetődött fel az igény, hogy önvédelmet is tanuljanak.

A dzsúdóoktatót a híres Copacabana Beach-hez közel szállásolták el. "A brazilok nagyon kedvesek és vidámak, nem lehetett köztük unatkozni. Nagyon a szívembe zártam őket." Fél év tanítás, majd fél év itthon tartózkodás után visszautazott Brazíliába, ezúttal viszont arra kérte ismerőseit, segítsenek neki eljutni minél beljebb az őserdőbe, az indiánok közé.

Az első állomás, Tabatinga az Amazonas mellett, Columbia-Brazília-Peru találkozásánál található település, ahonnan két út vezet az őserdőbe: vízi vagy légi. Utazónk európai lendülettel úgy gondolta, minél hamarabb szeretne kijutni a civilizációból, ezért keres egy repülőt. A tabatingai – ahogy fogalmazott "nem fehér embernek való" piacon – egy asztalnál ült Joseph Horvath, egy kivándorolt magyar család sarja, ő árulta a repülőjegyet. Úgy tűnt, minden szerencsésen alakul, de arra a kérdésre, hogy mikor indul a gép, azt a választ kapta, hogy "még a héten, amikor megtelik". Végül "csak" négy napot kellett várni, hogy a rozoga gép, fedélzetén a legkülönfélébb színű emberekkel, valamint tyúkokkal és malacokkal, elrugaszkodjon a földtől.

Egy mezőn landoltak, ahonnan kenuval vitték be negyven kilométernyire az Amazonas mentén az őserdőbe. "Fehér embernek öt napot adnék, ha nagyon kemény, de inkább csak hármat, hogy életben marad egyedül a dzsungelben. A kis koszos indiánok meg ott élnek boldogan. Ők akkor lennének nehéz helyzetben, ha idehoznánk őket."

Szél Pál három hétig élt a helyiek között. "Együtt keltünk reggel, mentünk a folyóra fogat mosni, aztán halászni, vadászni." Az utóbbit talán spanyol hódítóktól ottmaradt, ősi fegyverekkel. A hálót viszont pont ugyanazokkal a mozdulatokkal dobták az Amazonasra, ahogy itthon Dubecz bácsi a Dunára.

Rengeteget tanult ezúttal is a természetről. Mutattak olyan növényt, ami megakadályozza, hogy a lány teherbe essen, és kiástak olyan gyökeret, ami egy életre terméketlenné teheti. "Születésszabályozás levelekkel-gyökerekkel." Különösen az orvosláshoz kapcsolódó tudásra csodálkozott rá, például a sebgyógyításra, amit hangyák segítségével végeznek. A helyiek nagyrészt írástudatlanok, de beszélik a törzsük nyelvét, a spanyolt és a portugált, és valamennyire németül és angolul a turisták miatt. Szintén ez okból remekül tudnak pénzt számolni, de maguk közt inkább terményekkel és szolgáltatásokkal fizettek.

Az élménydús beszámoló végén a közönség kérdéseire válaszolva elmondta, a legfurább ételt, amit kóstolt, az a majom volt Brazíliában. "Látványnak hátborzongató, de az íze finom."

Arra a kérdésre, kik élnek boldogabban, Szél Pál egyértelműen az Amazonas-menti törzsek mellett tette le a voksát. "Egy hatalmas család. Nincs rádió, egymás történeteit hallgatják. Amikor besötétedik – sötét van. Majd világos lesz, ha felkel a Nap. Egy napon nem lehet említeni a mi húsdaráló életünkkel. Persze, hogy visszavágyom."

Az előadás után a közönség közelebbről is szemügyre vehette a különböző tárgyakat és még sokáig faggatták kalandjai részleteiről az új, kalandos oldaláról is megismert városlakót.

A "Matrica" Múzeum Egzotikus utazások című sorozatának következő találkozóján, február 20-án Szigetvári József, a Forrás Néptáncegyüttes művészeti vezetője, a BKK igazgatója mesél majd a Maják földjéről.