Ő Vörös Tibor, azaz Ibn Rashya, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal évek óta köztünk él. Korábban utálta a sport minden formáját, lehetőleg ellógott a tornaórákról, aztán ivott, cigarettázott, felelőtlenül élvezte az életet. Aztán egyik napról a másikra rájött, hogy változtatnia kell.

- Ért valamilyen trauma, vagy eleged lett a hedonizmusból?

- Semmi konkrét. Gyerekkorom óta vonzódtam a misztikus dolgokhoz, úgy gondoltam, hogy az életnek kell, hogy legyen a földi létünkön túlmutató értelme. Négy éve elkezdtem komolyabban foglalkozni a témával. Tanulmányoztam a különböző vallásokat. Különösen az indiai érdekelt, mert vonzott, hogy a hinduizmusban mindenhez, Istenhez is tudományosan viszonyulnak. Elkezdtem ismerkedni a meditációval, a jógával. Aztán megismertem a magyarországi krisnásokat, és az ő tanácsuk alapján két éve elutaztam Indiába, Vrindavan városába.

- Ott kaptad az indiai neved?

- Igen. A barátságos, mosolygós természetem miatt lettem Ibn Rashya, ami azt jelenti, a Szeretet Fia. Indiában azonnal lenyűgözött az emberek mentalitása, kedvessége, úgy éreztem, hazaérkeztem. Egy idős hindu férfi, aki úgy viszonyult hozzám, mintha a fia lennék, segített szállást kapnom egy templomban. A zarándokok egy ideig ott élhetnek, cserébe segítenek a ház körüli munkákban.

- Voltak más európaiak is a környezetedben?

- A városkában több mint ötezer templom van, némelyikben akár több száz szerzetes is él. A mi kis templomunkban mindössze négyen voltunk, köztük én egyedül vendég. Azzal a szándékkal mentem, hogy tanulmányozzam a hindu szentszövegeket, a védákat, de két hónap után hírt kaptam, hogy az édesapám megbetegedett, így hazajöttem. A családom egyébként nem vallásos, és akárcsak a többi ember, ők is furcsának tartják ezt az életformát. Érdekes, hogy, amíg buliztam, pusztítottam magam, azt inkább tartották normálisnak, mint a jelenlegi lelki életemet.

- Tudtad folytatni a lelki fejlődésed, miután hazajöttél?

- Itthon egy ideig éltem a somogyvámosi Krisnavölgyben és a budapesti Hare Krisna templomban. Hajnalban keltünk, énekeltünk, imádkoztunk. Pesten az volt a szolgálatom, hogy könyveket osszak és prédikáljak adományokért, amit aztán ételosztásra szoktuk fordítani.

- Hogyan fogadták az emberek, ha megszólítottad őket?

- Budapest belvárosa nagyon kemény. Az emberek rohannak, szinte észre sem vesznek, de vidéken – pedig nem mentünk messzire, de például Vácott, Gödöllőn vagy Érden – sokkal kiegyensúlyozottabbak, nyitottabbak, szívesen beengednek a házukba, és a fővároson belül is egészen más a külvárosban.

- Hogyan zajlik a jelenlegi életed?

- 2012. februárban költöztem ki a templomból és jöttem haza, Battára. Itthon már nem folytatom olyan szigorúan a benti napirendet, de nincs is ilyen elvárás. Egy ideig vállaltam ajurvédikus masszázst, ami egy ősi indiai tisztítókúrás gyógymód része, de el kellett adnom a felszerelésemet. Szeretnék újra kijutni Indiába, hogy tovább tanulmányozhassam a gyógyítást, úgyhogy jelenleg munkát keresek. A végső célom az, hogy lelki békét, harmóniát találjak, hogy kiszabaduljak az élet-halál körforgásból, és ne kelljen többször leszületnem a földre, hanem visszakerüljek a lelki világba. Ezért végzem a lelki gyakorlatokat. Azt mondják, aki ahogy cselekszik életében, amilyen vágyai vannak, az alapján fogja a következő testet kapni vagy felszabadul.

- Sokan azt szeretnék tudni, hogyan tudod elviselni a hideget?

- A futás a meditációm része, segít befele koncentrálnom, megteremteni a test és a lélek harmóniáját. Teljesen kikapcsol. Jó időben megteszem a maratoni távot is, a Lágymányosi hídig és vissza. Előtte bemelegítek, egy tibeti, úgynevezett hőmeditációval, speciális légzőgyakorlatokkal felforrósítom a testem, és így nem fázom odakint. Amikor hazaérek, ismét jógázom. Egyébként négy éve futok, csak azért most tűnik fel, mert most kezdtem félmeztelenül. Korábban csak nyáron futottam mezítláb, de amikor januárban leesett az első nagy hó, gondoltam, ha lúd, legyen kövér.