- Kambodzsában dolgozó barátaink áradoztak nekünk az ország szépségeiről, érintetlenségéről – kezdi Benedek László és Erős Nikoletta, akik repülővel indultak a távol-keleti útra. Bangkokban szálltunk le, így Thaiföldön is körbenéztünk, mielőtt átmentünk a határon. Mindkét országban sokat utaztunk a legkülönfélébb járműveken. Az utazásszervezés és a szállásfoglalás nagyon jól működik, szinte minden bolt egyben turistairoda is. Az idegenforgalom roppant szervezett, annak ellenére, hogy bizonylatot nem kaptunk semmiről. Nagyon izgalmas volt kerékpárral bekapcsolódni az elsőre kaotikusnak tűnő helyi közlekedésbe. Mintha egy folyamatosan hömpölygő vérkeringés részeivé váltunk volna. A dudálás azt jelzi, előzni fognak, és nem káromkodást, mint mifelénk. Mindenki halad előre, ahogyan tud, de nagyon odafigyelnek egymásra, így akár vakon is kikanyarodhatunk egy kereszteződésbe. Nem láttunk balesetet. Mikor visszajöttünk, úgy éreztük, az itthoni közlekedés életveszélyes, és a magyar vezetők sajnos, nagyon arrogánsak. Bár Kambodzsa szegény ország, az emberek itt folyton jókedvűek, mosolyognak és végtelenül segítőkészek. Rengeteg a gyerek, és elképesztően aranyosak. A lakosságának fele 16 év alatti, minden területen látni dolgozó gyerekeket. Négyéves kortól már árulnak, tíz felett komoly pozíciókat töltenek be az utazásszervezésben, recepciókon és egyéb szolgáltatások ellátásában. Teszik mindezt olyan komolysággal és fegyelemmel, hogy csak napokkal később esett le, hogy tizenévesekkel tárgyaltam úton-útfélen. Az emberek minden lehetőséget megragadnak a munkára, nem várnak külső segítségre. Eszkábálnak egy tuk-tukot (háromkerekű jármű), felszeletelnek valamilyen gyümölcsöt, és már mehet is az üzlet! A hatóságok nem akadályozzák őket az önmegvalósításban, és konkurenciaharc sincs. A hasonló foglalkozást űzők együttműködnek, megosztják, csoportosítják erőforrásaikat.

- Bennünket a rengeteg pénz vonzott Észak-Norvégiába – meséli nevetve Szélpál Anna, majd hozzáteszi -, ez persze csak vicc, de tény, hogy dolgozni is mentünk. Svolvaer városában laktunk, mivel ott él Bach Viki barátnőm anyukája. Induláskor csábító volt a tudat, hogy nem 40 fokos fullasztó hőség vár. Norvégiában a legcsodálatosabb maga a táj, a tenger és a hegyek találkozása. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Már a repülőn is egyre csak mosolyogtam, ahogy szálltunk a vidék felett. Éppen a fehér éjszakákra értünk oda, ami azt jelenti, hogy nem megy le a Nap. Ez egy kicsit megzavarja az embert. Előfordult, hogy kimentem kosarazni este 9 körül, és csak 11 után értem haza. Nem tűnt fel, milyen későre jár, másnap persze, fáradtan indultam munkába. Egy szállodában dolgoztunk.

Úgy vettem észre, a norvégok nem igazán küzdenek. Talán, mert anyagilag jól élnek, kisebb lángon égnek, mint mi. Nem akarnak a legjobbak lenni, kevesen tanulnak főiskolán, egyetemen, viszont nagyon mosolygósak. Kedvesek, érdeklődők, többnyire segítőkészek.

Sokat sétáltunk a kikötőben, etettük a sirályokat, néztük a kifutó és hazatérő kisebb-nagyobb hajókat. Megmásztuk a közeli nagy hegyet, ami életem egyik legszebb kilátását nyújtotta. Nagyon tetszett, hogy sok háztetőt befüvesítenek, mintha a házak beépülnének a földbe. Nagyon élvezetem az ottani heteket, hálás vagyok Viki barátnőm családjának. Sajnos, igazi vikinggel nem találkoztunk, de majd jövőre bepótoljuk!