- Kezdett túlságosan megszokottá válni az életem – idézi fel Pulinka Lilla indulása előzményeit. Változásra vágytam. Bosszantott az emberek pesszimizmusa. Egyik nap úgy ébredtem, hogy inkább világgá indulnék, mint a munkahelyemre. Kapóra jött, hogy épp hazatért egy ismerős Szicíliából. Amikor visszaindult, vele tartottam. Úgy terveztem, dolgozni fogok, nyelvet tanulok, megismerem önmagam. Repülővel utaztunk Bariig, majd vonattal Brindisiig. Ott szembesültem azzal, hogy ezzel a sráccal nem jutok el Palermoig, ahol sziklát szerettem volna mászni. Mindig akadt ugyanis valami kifogás. Elkezdtem munkát keresni, rajzoltam, írtam, próbáltam gitározni, megtanultam fonalkarkötőt készíteni, de mindez nem elégített ki. Rendszeresen sportolok, pörgök, mindig ténykednem kell, nem sokáig bírtam a tengerparti tétlenséget. Aztán jött a honvágy, várt a szerelmem, úgyhogy két hét után hazajöttem. Ennek így kellett történnie, mert nagyon jót tett a kapcsolatomnak, megerősítette. Ahogy engem is.

- Szintén Olaszországba indultam, mint a húgom – veszi át a szót Pulinka Zsolt –, de én a Dolomitokat céloztam meg. Korábban is szerettem leszakadni a társaságtól, egyedül kirándulni, meditálni. Új kalandok nyomába szegődtem, nekivágtam stoppal az útnak. Egy nap alatt eljutottam Cortinába. Hatalmas hegyek vettek körül, erdőben aludtam, vagy a Pocol (ejtsd: "pokol") nevű városkában, a templomkertben. Máskor útközben megismert, francia sziklamászók csempésztek be a kempingbe. Amikor úgy éreztem, már viszket a hüvelykujjam, újra felmutattam az út szélén. Néha hagytam, hogy azok határozzák meg az úti célom, akik felvettek. Így jutottam el a Marmolada alá, ami egy híres hegycsúcs a Dolomitokban. Majd megérkeztem Arco-ba, ahol a hőmérséklet az addigi 20 fokról hirtelen 40 fokra ugrott. Itt döntöttem el, hogy hazaindulok. Szűknek éreztem a teret, erősödött a honvágyam. Közel voltam a Garda-tóhoz, ahol megismerkedtem egy német társasággal. Eltöltöttem velük két napot, aztán tényleg hazafele vettem az irányt. Lassan haladtam, a külső körülmények próbára tették a türelmemet. Másfél napot vesztegeltem például Velence közelében, úgy hogy nem mentem be a városba. Gyalog messze lett volna, és nem akartam elmulasztani egy esetleges magyarországi fuvart. Éppen kamionstop volt, egyébként is kevés autó járt. Végül a parkolóban megismerkedtem néhány várakozó magyar kamionossal. Összebarátkoztunk, engedték, hogy kifeszítsem a függőágyamat a raktérben, aztán hazahoztak. Folyamatosan tapasztalom az út tanulságait. Remélem, türelmesebb lettem, szélesedett a látóköröm, de nem akarom koptatni az emlékképeket, még megfakulnának.

- Azért indultunk stoppal, mert ki akartuk próbálni, működik-e még – meséli Fábián Fanni, aki barátnőjével országon belül utazott néhány napig. Vonattal jutottunk el Kiskőrösre, onnan kezdtünk stoppolni. Körülbelül húsz fuvarunk volt, nagyon különböző emberekkel, akikkel mindenféléről beszélgettünk. Egy srác nagy kockázatot vállalt miattunk, amikor felvett minket a kétszemélyes fülkébe, de mi is, mert előtte megfogadtuk, hogy nem szállunk be "dobozos" kisteherautóba. Készenlétben tartottam a paprikaspray-t, végül azonban összebarátkoztunk. Pakson megismerkedtünk egy kocsmáros nővel, aki rábízta a boltot egy ismerősére, és elvitt minket egy darabon. Szabadisóstón betévedtünk egy kempingbe. Eléggé szigorúan kérdezte a tulaj, amikor ránk bukkant, hogy mit keresünk ott, de aztán adott vizet és megengedte, hogy használjuk a mosdót. Szóval, kiderült, hogy működik, az emberek mégiscsak jók, a jó fejek felveszik a jó fejeket! (Következő számunkban folytatjuk.)