A science fiction írók szeretik a világvége történeteket. Komacu Szakjo 1973-as történetében a sárkány maga Japán, halálát pedig egy eddig sosem tapasztalt földrengéssorozat okozza. A történet tudományos, amennyiben jelentős része a geológusok megfigyeléseiről számol be, és fantasztikus abban az értelemben, hogy betekintést enged ebbe a fantasztikus kultúrába, az izgalmasan egzotikus társadalom életébe.

Japán olyan, mint egy meditáló szerzetes, akinek lábujja éppen csak érinti a földet és miközben teljes fizikai kapacitását az egyensúlyozás köti le, fejében és lelkében gáttalanul áramlik a tudás, az energia. A japánok úgy emelkedtek egyedülálló szellemi, kulturális és gazdasági magasságokba, hogy közben évszázadok óta folyamatosan mozog alattuk a föld. Mindennapjaik természetes része a tökéletes létbizonytalanság.

Komacu Szakjo látomásában a geológusok hamar rádöbbennek, hogy ezúttal a megindult mozgások kivédhetetlenek, és rövid idő alatt az egész japán szigetvilágot elnyeli a felhevült Csendes-óceán. A történet egyik legfőbb érdeme és érdekessége, hogy lépésről lépésre, igen átgondoltan épül fel. A tudósok értesítik a felelős társadalmi és szellemi vezetőket, akiknek ki kell dolgozniuk a lehető legjobb forgatókönyvet, amivel a legtöbb értéket és embert ki tudják menteni a süllyedő országból. Japán kultúrát bemutató kiállításokat szerveznek Európa-szerte, elkezdik a tárgyalásokat az alacsonyabb népsűrűségű országokkal. Mindezt úgy, hogy ne törjön ki pánik. Ez azonban csak egy ideig tartható, hiszen egyre nagyobbak a rengések, egyre több az anyagi és emberi áldozat. Közben készen állnak a nemzetközi segítséggel verbuvált mentőhajók, és ha nem is tárt karokkal, de a Föld különböző országaiban várják a hazátlanná vált japánokat. Torokszorítóan szép, fájdalmas és vigasztalan történet a sárkány haláláról.