Izgalmas, belső kalandra invitál a történet. A pszichológiai kísérletben férfiak és nők egy csoportja teljes sötétségben beszélget, ismerkedik egymással és saját magával. Bármiről szót ejthetnek, csak a külsejükről nem. Egy idő után egyre kevesebben maradnak, egyre intimebb témák kerülnek terítékre, a szereplők egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A programot vezető kutatók épp arra kíváncsiak, hogy mi alapján alakul ki szimpátia, kötődés a személyiségek közt. Ismerős terep. Hiszen mindennap – ha nem is tudatosan – ezzel foglalkozunk: ki szimpatikus, ki nem, mi vajon rokonszenvesek vagyunk-e, különösen annak, aki nekünk igen. És ez még csak nem is a szerelemről szól. Egy ideig... De ne szaladjunk ennyire előre! Adott tehát egy vaksötét szoba, benne férfiak és nők. Köztük dr. Almádi Lucius, alias, Farkas, ahogy a kísérletben nevezi magát. A történetet az ő gondolatain, érzésein keresztül ismerjük meg, bár a szerző határozottan igyekszik különválasztani magát és az olvasót is a főhőstől azzal, hogy egyes szám harmadik személyben ír róla. Ugyanakkor részletesen megismerjük minden magabiztos kinyilatkoztatását, majd annak megdőlését is. Az állandóan elemző, végtelenül tudatos, önmagát tévedhetetlennek gondoló tanárember, miközben a sötétben tapogatózva igyekszik megismerni a többieket, folyamatosan szembesül előítéleteivel, konfrontálódik sajátmagával. Hősünk 43 évesen megtapasztalja, hogy érzelmi alapon kialakított véleményét egy pillanat alatt képes elsöpörni a valódi tapasztalás, és hogy tudatosan végiggondolt elképzeléseinek nincs semmi jelentősége érzelmi kérdésekben. A könyv tulajdonképpen összefoglalja, elrendezi mindazt, amit egy bizonyos kor után már magától is tud az ember. Mégis megnyugtató látni, hogy nem állunk egyedül tévedéseinkkel, ugyanakkor felkavaró szembesülni tehetetlenségünkkel, hogy lehetünk bármilyen okosak, higgadtak és megfontoltak, érzelmi ügyekben képesek vagyunk megrázó meglepetéseket okozni saját magunknak.