Újév első napjaiban gyermekem helyi közlekedésű buszára szerettem volna diákbérletet vásárolni.
Elmentem a szokásos bérletárusító helyre, ahol az előadó közölte, hogy addig nem adhat diákbérletet, amíg az ún. viszonylati igazolást be nem szerzem. Micsodát? – kérdeztem. Eddig nem kellett? - értetlenkedtem.
Majd úgy gondoltam, nem égetem magam a tudatlanságommal, utána járok a dolgoknak. Felhívtam a VOLÁN budapesti irodáját, de természetesen senki sem vette fel a telefont. Egy-két nap múlva, és a sokadig próbálkozásomra szívélyes hangon közölte velem egy hölgy, hogy az igazolással igazolom gyermekem utazási jogosságát a helyi járaton. Hangsúlyozom, a gyermek érvényes lakcímkártyával és diákigazolvánnyal rendelkezik.
Amikor megkértem informátoromat, mondja meg a törvényi rendelkezést vagy szabályzatot, ahol én ennek utána tudok nézni, közölte, hogy ez belső szabályzat, amihez nem férhetek hozzá.
Azt azért megtudtam, hogy ez nem idei új szabályozás, hanem évek óta életben van, csak eddig sosem kérték, pedig eddig is busszal utazott a gyermek. A hosszas utánajárásnak köszönhetően megértettem, ha távolsági buszra ül a diák, rendelkeznie kell ilyen igazolással, mert csak a lakhely és iskola közötti viszonylatban jogosult a diákbérletre. De van értelme három kilométerre, helyi járatra ilyet beszerezni?
Szerencsére közel lakom Érdhez a legközelebbi VOLÁN kirendeltséghez, így átautóztam, hogy beszerezzem az igazolást, de mi van akkor, ha valakinek se autója, se ideje és messze is lakik az első olyan jegypénztártól, ahol ezt beszerezhetné? Annak ez egy fél napos tortúra! Megvásároltam 40 forintért a sajtcetlit, mert körülbelül akkora, azt követően pedig a helyi diákbérletet. Gyerekemnek otthon elkerekedett a szeme: "Anya, sikerült?" "Igen kicsim, de nagyon vigyázzál rá!"
Egy helyi édesanya
