Alibire előbb-utóbb mindenkinek szüksége lehet. Például arra a kérdésre: miért nem olvasol? A válaszok változatosan és bőséggel áramlanak, és sok esetben nehéz is lenne vitatni azokat. Akiknek viszont mindennapjaik része a betűfalás, egyből valamiféle küldetést éreznek, hogy ezt az élvezetet másokkal is megosszák, másokat is rábírjanak. Ez a lendület munkálkodhatott Alexander Brodyban, amikor 2001. őszén kiadta az első „Alibi-könyvet”.
Tette ezt, mint író, főszerkesztő és elsősorban, mint remek (Amerikában edződött) üzletember. A könyv formája, terjedelme, egész megjelenése csábítóan elegáns. Világos, tömör és megbízható címei - mint az Evés-Ivás, Kert, Lovak, Fürdő, Urak-Dámák, Szerencse - mind egy-egy kulcsszó, sokféle ajtót nyitogatnak. Vagy például a legutóbbi kötet: a Titok. És most lapozzunk bele! Az első meglepetést az illusztrációk okozzák: ismeretlen fotósok a 30-as évekről, a Magyar Rádió 1974-es „Zajgyűjtés” című képe, mágikus ábrák, titkos jelek. Aztán a szerzők és műfajok változatossága! Csányi Vilmos, akit eddig Salamon királynak ismertünk, most színtiszta irodalmárként mutatja meg „vizsgálatunk tárgyának illuzékony természetét”. Ám éppen ez Szvetelszky Zsuzsa, pletyka-kutató szakterülete. Később, egy verses összeállításban Kisfaludy Károly (1788-1830) - Titoktartás: Mondják: asszonyaink csevegők; pedig él-e csak egy, ki/Férje előtt titkot sírba ne vinne vele? Olvasható Hodosán Róza (szociológus) írása a „szamizdat-készítés idejéből” és Bárdos Deák Ágnes „Cry Baby” című lírája. Nem maradnak ki korunk sztárjai sem: Farkasházy Tivadar, Verebes István és Esterházy Péter. Változatos megközelítésben, de mindannyian a titok természetéből mutatnak fel még megismerhető részleteket. Kis adagokban, hat hónap gondolkodási időt adva, amíg megjelenik a következő Alibi-könyv.
