Amerikai gimnazisták képtelenek megérteni, hogy mi motiválhatta a náci Németországban azokat a fiatalokat, akik beléptek a nemzeti szocialisták közé, vagy szó nélkül tűrték társaik elvadulását. Mivel ifjú történelemtanárukat is foglalkoztatja a kérdés, egy játékba kezd az osztállyal.

Az először 1981-ben megjelent történet alapötletét egy 1967-ben valóban lezajlott iskolai kísérlet adta. A tanár először szokatlan fegyelmet vezet be óráin, mondván: „a fegyelem erő”. Ez az első jelszó. Számára is meglepő módon a dolog működni kezd: a gyerekek élvezik a szigort, jobban haladnak az anyaggal… Újabb jelszavak kerülnek a táblára, a tanár kitalál egy sajátos kézmozdulattal kísért köszöntést, tagságit kapnak a tagok, barátok fordulnak egymás ellen, és hamarosan megvernek valakit… bár ködösítésbe vész, hogy a Hullám miatt vagy sem.

A Hullámot úgy kell olvasni, mint egy tanmesét, ahol hőseink úgy viselkednek, ahogy azt dramaturgiailag elvárjuk tőlük. Nemigen találkozunk meglepő pálfordulással, de érdekes végigkövetni, hogy a különböző típusoknak hogyan fejlődik, vagy éppen torzul a személyisége. „A közösség erő” – szól egy másik jelszó. A közösségben, mindenki egyenlő, mindenkinek van helye, még az osztályutolsónak is.

Bár kapunk magyarázatot, hogy mi vonzhatja szektába, gárdába, bandába a fiatalokat, továbbra sem lesz jobban megérthető, ami a harmincas években Németországban, sem az, ami mostanában körülöttünk zajlik. Miután a diákok egy emberként voltak elképedve, felháborodva és összezavarodva egy fasizmusról szóló dokumentumfilm láttán, sokan észre sem vették, hogy egy éppen olyan mozgalom beszippantja őket.

Üdvös lenne, ha a nácizmussal kapcsolatos egyre szélesebb tájékozottság nem azt jelentené, hogy „de igenis remek gazdasági megoldásaik voltak”. Akár a sokkolásig kellene szembesíteni az elkalandozókat, hova vezethet, ha nem veszik észre, miféle gépezetben vállaltak szerepet. Apró, de hatásos lépés lehet a tájékoztatási folyamatban Todd Strasser könyve.